Menü

Röpködő könyvek


  A tegnapi szén jó
nap után, már amit egy laza migrénnel mosolyogtam végig, próválván
megfeledkezni a minden egyes mozdulatnál amolyan baltásan belényilaló érzésről,
sikerült reggel beérnem még jó pár percel mangala előtt (4:30) a templomba. A
szemerkélő eső és a lágyan szembe lengedező szél figyelmeztetett, hogy ne sok
örömöt várjak a mai naptól.  

  Aztán lepergett a
reggeli program és kezdetét vette a yagja (áldozat)

  Sálgótárján ismét, „áhol
háráp á kácsá". Pénteken a két héttel ezelőtti sikeres programon felbuzdulva
ismét tartunk egy amolyan Hare Krisna estet és ennek a népszerűsítése végett
ismét itt nyomulunk egy pár napot. Talán dél is volt mire oda értünk és nagyon
elegem volt mindenből. Még be kellett menni a könyvtárba, hogy lefoglaljuk a
termet, meg szórólapokat kellett nyomtatni, mert hát végül is szórólapozni mentünk
el kisMoszkvába, ráadásul egy kétszemélyes kocsi rakterében kapaszkodtam
komolyabb erőfeszítéseket téve a kanyargós úton, hogy ne verjem össze vissza a
fejem, meg ne legyen csupa kosz vaisnava álcám. 
Aztán mikor kezembe nyomták az éppen akkor ott szét kaszabolt
szórólapokat, akkor már nem bírtam tovább és bár szolidan de nem kevés
gunyorral a hangsúlyban megjegyeztem, hogy ennél szebbre rágtam volna, ha
esetleg megkértek volna. Szerencsére míg mindez történt tudtam kapaszkodni a
jappámba és úgy egészen eddig a kis apró megjegyzésig mantrázhattam. Majd
felkaptam a húzó kocsit és egy szétzúzott elmével, de bízva a tanításban,
miszerint ne azonosítsam magam a helyzettel ami körülvesz, hiszen valójában egy
lélek vagyok, aki örök tudással és boldogsággal teli, belevetettem magam az
utca forgatagába, azon a szent helyen, ahol nem is olyan régen még SyámaBihari pr
mutatta be miként is kell hozzá állni Srila Prabhupáda könyveinek az osztásához…
Körülbelül három órán keresztül bírtam a pörgést, nem túl sok eredménnyel.
Ekkor gondoltam egyet és a sajgó térdeimre hivatkozva félidőt fújtam és leültem
egy közeli parkba, majd elfogyasztottam némi chapatit+sütőtököt, ami persze a
reggeli prasadam maradéka volt, de nekem mintha 
a mennyország kapuján engedtek volna egy pár percnyi bepillantást. Majd
át battyogtam Ricardohoz, aki most is mint mindig végtelen lelkesedéssel
osztotta a könyveket. Eddigre már mindenkinek imádkoztam a kegyéért, aki csak
eszembe jutott, de nagyon megörültem, hogy az övét személyesen is kérhetem.

  Aztán vissza tértem
a tett színhelyére és közben megbeszéltem Krisnával a dolgot. Mondtam neki,
hogy drága Krisna, te is tudod milyen napom volt idáig, és látod a jelenlegi
lelki világomat, úgyhogy most ezt nem is mutatnám be neked, inkább volna egy
kérésem: Nagyon szeretném ezeket a könyveket oda adni az embereknek, hogy
elkezdhessenek fejlődni a lelki életben. Kérlek hogy segíts eladni, mert
különben ki fogom osztani őket csak úgy ingyen a járókelőknek és nem érdekel,
hogy adnak-e érte adományt. Te is tudod, hogy gond nélkül megcsinálom, úgyhogy
az eredmény, csak rajtad áll…

  Aztán az első ember
mindjárt kettőt vett, majd így tovább. Innét nagyon jó emberekkel találkoztam.
Volt egy fiú, aki azt mondta, hogy őt nem érdeklik a könyvek, de mert úgy nézek
ki mint egy nepáli szerzetes, ad adományt. Aztán jött néhány ember, aki a
múltkori programon nagyon ráérzett valamire és már alig várták, hogy hozzá
juthassanak ismét valamihez tőlünk. Csak úgy röpködtek a könyvek…

  A végére, meg
bekaptam egy idős, nyugdíjgyanús vadmaterialista tanár urat, akivel szóba
elegyedtem, de nagyon csak cáfolt majd 20percig. Próbáltam alázatosabb lenni az
úton heverő szalmaszálnál, de sehogy nem szabadultam tőle. Aztán mikor letelt
az idő, (vagy mikor betelt a pohár.) elszakadt a cérna és ráküldtem egy olyat,
hogy szégyelje magát, hogy ennyi időn keresztül ekkora hülyeségekre tanította a
jövő nemzedékeit és a saját kínkeserves nyomorult megvalósításaival ki tudja
hány gyereket üldözött a kábítószerek, vagy más dolgok kipróbálásának „menedékébe".
Elmondtam neki egy kissé erőteljesebb hangvételben, hogy miként dől romba a
társadalom Isten nélkül és istentelen tanítások nélkül és nézze jól meg, hová
vezet az a mentalítás amit ő követett eddigi életén át. Persze próbált néha
közbevágni, mint ahogyan én is próbáltam az ő monológját megszakítani, de itt
már semmi sem számított. Majd kissé ingerülten megkérdezte, miért hová vezet?
Aztán csak annyit mondtam, hogy nézzen magára ember. Vénülő fejjel mindenből
kiábrándulva enyhe pálinka szagú lehelettel, nagy komolyan neki vörösödve az
utcán vitatkozik egy szerzetessel arról, hogy nincs Isten, meg hogy minden úgy
van rendjén ahogy van. Aztán az embernek át ment valami, mert innét nagyon jó
barátok lettünk. Adományozott, kapott könyvet, s megenyhült a tekintete, sőt
most már nem mint a kisdiákok életének megkeserítője a nagy feleltető ált előttem
szigorú szúrós szemekkel, hanem egy jámbor ember volt csupán ő, aki megértette,
hogy nem tud olyan érveket melyekkel megtörhetné, vagy megkérdőjelezhetné a
védák bölcsességét (Aminek persze talán csak egy parányi szikráját sem ismerem
magam is.) vagy Isten mindenek-fölött-állóságát. Beszélgettünk, mint két ember.
Titkon bevallotta, hogy azért ő néha még szokott imádkozni is…

  LaksmiPati pr meg
bekérezkedett egy helyen a mellékhelyiségbe, mert már nem bírta tovább, és
dolga végezvén felfedezett egy jappa láncot, csak úgy lazán oda akasztva. Először
ő se hitte el, de végül is kivitte és megtanította az embert jappázni, aki ki
tudja hogyan jutott a birtokába…

  Nagyon hálás vagyok
minden élőlénynek, aki valaha is tanított engem, vagy beszélt nekem Istenről,
és az Ő fenségéről, mindenhatóságáról.

  Meg köszönöm drága
jó Krisna, hogy itt lehetek, a bhaktáid között és próbálkozhatok a szolgájukká
válással.

  Na jó. Mára ennyit… :)

 GOURANGA!