Menü

Soha nem késő


Donation

Mostanában
benne vagyok néhány projektbe :) amik ki tudja miféle
képen fognak alakulni. Főleg azért kérdéses
a kimenetelük, mert általában pénzbe
kerülnek, amiből ugye meg sosincs elég… De nem
aggódom, hiszen Krisna mindig küldi a pénzt, ha
valóban jónak látja, hogy valóra váljon
egy terv…

Ilyen
ez, így működik, nem kell parázni… 😉

Eredetileg
nem akartam ilyesmiről írni itt, de végül is,
mikor a múltkor megemlítettem, hogy eltűnt egy
bizonyos összeg, méghozzá a tárcámból,
ami igazából nagyon kellett volna a közeljövőben
erre+arra, akkor többen is megkerestetek és segítettetek,
ki-ki amennyivel tudott.

Ezúton
szeretnék hálás köszönetet mondani
mindenkinek, aki adományával hozzájárult
a jövőbeni boldoguláshoz és segített, hogy
megpróbálhassam elégedetté tenni Sri
Krisnát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét…

Szóval
ezúton szeretnék buzdítani mindenkit, hogy ne
szégyenlősködjetek, 8D bátran küldjetek
adományt, bármilyen mennyiségben fel tudjuk
használni és le tudjuk foglalni az oda-adó
szolgálatban Krisnának ezt a különleges
energiáját… ;D

A legjobb az, ha mondjuk havi
rendszerességgel teszitek, de az sem gond-probléma, ha
csak úgy egyszer-egyszer alkalom-adtán…

Ha
van kedved, írj nekem egy emilt mcninja@citromail.hu
és tájékoztatlak a részletekről… :)

Adományaidat
előre is köszönöm...

 

Muzsikáció
:)

Szombatonként,
minden második héten egy órával rövidebb
a tréning a Kaibotan dojoban Gyöngyösön,
viszont a terem meg a miénk 4-5-ig is…

Ilyenkor ott szoktam maradni, (mert a buszom meg csak 5után
indul) és mindig zongorázok egy órát.

Nagyon
szeretek zongorázni, bár nem nevezném tudásnak
azt amit kivitelezek ilyenkor… De a hangszeren játszásnak,
még ha amatőr szinten is történik, mindig van
egyfajta felemelő hatása, főleg, ha az ember felajánlja
Istennek…

Mikor
a Mormonokhoz jártam, még kölyök koromban,
emlékszem akkor is mindig ott maradtam Istentisztelet után
vasárnap, vagy egy másik napon, egy másik
program után és csak játszottam, Istennek,
zongorán, orgonán, amin éppen. Csak sütött
be a nap a hosszúkás ablakokon a templomszobába
egy egész különleges atmoszférát
teremtve ezzel, jelezvén hogy Isten igen is itt van és
hallgatja amit neki játszok.

Persze
soha nem történt semmi csoda, vagy különleges,
csoda, látványos „efekt” (égő csipkebokor
meg ilyenek), de én mégis ott legbelül tudtam,
hogy Ő itt van, és hallgatja, ahogy neki játszom. És
ezt, mondjon vagy gondoljon bárki és bármit,
nagyon szeretem csinálni mind a mai napig is…

 

Pistabá

Olyannyira,
hogy egészen belefeledkeztem szombaton is és csak mikor
az egyik Shirayanos (Ez van utánunk) fiú kukucskált
be félénken a terembe, akkor vettem észre, hogy
kicsit elszaladt az idő…

Gyorsan
átlibbentem az öltözőbe, csaptam egy villám
tusolást és még pont időbe kiértem a
buszhoz. Vagyis inkább azt gondoltam, hogy még pont
időben, mert a busz bizony nem várta meg a menetrend szerinti
indulást és már csak a hűlt helyét
találtam…

Eleinte
kicsit haragudtam magamra a szentimentálisságomért,
amiért így megfeledkeztem megint csak mindenről, de
pár perc múlva megértettem, hogy hiszen én
ide értem időben, úgyhogy igazából
minden bizonnyal megint csak az én drága jó
barátom, Krisna intézte eképpen a dolgokat,
valószínűleg azért, mert mint már oly
sokszor máskor is, valakivel megint találkoznom kell…

Szép
türelmesen hát bebattyogtam a váró terembe
és örömmel konstatáltam a tényt,
miszerint kaptam másfél óra plusz olvasási
időt…

Persze
nem kellett sokáig várnom, mert fél óra
után egy idős bácsi kattant rá a nagy kerekű
húzókocsimra, ami igazából Gyurikáé,
mert az enyémet elvileg csütörtökön hozza
Syamabi Debrecenből és addig is kölcsön kértem
az ő harci szekerét…

Szóval
igencsak megtetszett a bácsinak a „csata-kullóm”,
és minden áron meg akarta tudakolni, hogy hol jutottam
hozzá…

Aztán
elmeséltem neki az egészet… Ő meg egy amolyan jó
kedélyű, nyitott 80-as volt, akit Istvánnak hívnak
és aki annyira szeret beszélni, hogy az csak csuda.

Szóval
neki állt mondani a magáét, háborúról,
meg békéről és mikor láttam, hogy
igazából mindenképpen a társaságát
fogom élvezni egészen busz indulásig, hacsak
valami gorombaságot nem teszek ellene, leültettem magam
mellé és inkább én meséltem neki.
Mindannyiunk örök jóakarójáról,
a legjobb barátunkról, Az Istenség Legfelsőbb
Személyiségéről, Sri Krisnáról,
meg az ő cimboráiról…

 

 

Többnyire
a Srimad-Bhágavatamból sztorizgattunk, de leginkább
a képek ragadták meg. Olyan lelkes lett, mikor meséltem
neki Istenről, meg mikor mondtam neki, hogy „Pista bátyám,
akkor most meg mutatom magának Istent.”, szóval olyan
lelkes lett, hogy csak egyre kérdezett és kérdezett.
Mesélte, hogy ő vallásos ember, és mindig jár
misére, sőt ő szokott perselyezni, meg minden, de neki
ezeket sosem mesélte el még senki Istenről. A végén
adományozott egy csoki mikulást, mert nem volt nála
más, amit oda tudott volna adni, Gourangázott és
egy Visszatéréssel gazdagabban tért vissza
othonába.

Annyira
megörült, mikor lefotóztam ahogyan csodálja a
Bhágavatamot, hogy szólt, akkor már
csináljak
róla egy képet, ahol együtt van Istennel, hátha
egyszer tényleg valóra válik…

 

Adjátok
a kegyeteket kérlek, hogy Pistabá tényleg együtt lehessen
Krisnával!


Rádhe-Rádhe