Menü

“Sohasem késő imádkozni”


Srila Indradyumna Swami Maharája

Ritkán szoktam mostanában másoktól történeteket betenni ide a blogba, de akkor most rendhagyó módon megosztanék mégis egy viszonylag Frisset.

Régóta olvasom Srila Indradyumna swami Egy Utazó prédikátor naplója című “naplóját” aminek minden része fergeteges, olvasmányos, tanulságos és szívbe markoló.
Ezt a mostani részt azért szeretném megosztani veletek, mert vannak olyan ismerőseim, akik azt hiszik, hogy ha Krisnások lesznek, akkot bizony minden szép és jó lesz. És igazából jól is hiszik, csak van egy olyan apróság, hogy Krisnásnak lenni azt jelenti, hogy mindent Krisnával kapcsolatban látni, vagyis tisztában lenni azzal az aprócska ténnyel, hogy mindent Ő irányít, akár tetszik akár nem. És hogy még egy népszerű vallási közhellyel éljek, “Az Ő Útjai kifürkészhetetlenek”
Szóval álljon itt ez az idézet, akik nem képesek felfogni, hogy az anyagi világ mindig is anyagi fog maradni, vagyis sosem lesz jó, vagy fog átváltozni paradicsommá, hiszen születés, betegség, öregség, halál mindig lesznek, hogy a többi váratlan gyötrelemről már ne is beszéljünk. Ez ennek a világnak a természete és az örök lélek ezért nem érzi jól magát benne. Viszont, ha valaki azt reméli, hogy majd ha Ő szolgálja Istent, akkor anyagi szinten minden rendben lesz az életével, akkor nagyokat fog csalódni…
Mert attól, hogy valaki a lelki önmegvalósítás, az odaadó szolgálat útjára lép, igazából az anyagi körülményei még érdekesebben alakulnak és ezen az úton, csak egyetlen egy dologra tehet szert. Arra, hogy megtanuljon mindent Krisna elrendezésének látni és minden mögött az ő terveit érzékelni.
“Sohasem késő imádkozni”

Azt szeretem Oroszországban, hogy ottani utazásaim során állandóan emlékezni tudok arra, hogy ez a világ egy boldogtalan hely. Újabb és újabb emlékeztetőket kapok, hogy váljak komollyá és koncentráljak az odaadó szolgálatomra. Oroszország a nyolc vezető ipari nagyhatalom egyike, mégis nehéz az élet errefelé, ami részben a politikai helyzetnek, részben a gazdaságnak, s részben az időjárásnak köszönhető.

A repülőtéren újabb emlékeztető érkezett, mikor elhagyni készültem Moszkvát. Az egyik mataji kétségbeejtő helyzetében útmutatásért fordult hozzám: hároméves kislánya nemrég fulladt bele a házuk közelében lévő folyóba. A kislány mindenkit elbűvölt éneklésével. Annak ellenére, hogy beszédhibás volt és nem tudott rendesen beszélni, tökéletesen énekelte a Hare Krisnát és azonnal meg tudott bonyolult dallamokat is tanulni.

Egy másik bhakta is összetörte a szívem, aki azt mesélte el, hogy 17 éves lányát, Visakha dasit néhány éve Moszkvában elrabolták és azóta semmit sem hallott felőle. A rendőrség szervezett bűnözésre gyanakodott, olyan személyekre, akik fiatal lányokat rabolnak el és adnak el világszerte, akik szexuális zaklatás áldozataivá válnak. Személyesen is ismertem Visakhát am moszkvai gurukulából, s elképzelni sem tudok nála édesebb és őszintébb bhaktát. Megvigasztaltam az édesanyját, de mélyen le voltam sújtva.

Egy negyvenes évei közepén járó prabhuval is beszéltem, aki súlyos testi torzulással került ki egy autóbalesetből.

“Annyira sajnálom ezeket a bhaktákat.” -mondtam Uttama-sloka das-nak, mikor felszálltunk a Bakuba, Azerbajdzsánba tartó járatunkra.

“Tudom, Guru Maharaja,” -mondta.- “Ez az egyik oka annak, hogy az orosz bhakták annyira értékelik, hogy te és az Istentestvéreid eljöttök ide annak ellenére, hogy olyan sok kényelmetlenségben van részetek.

“Bárcsak többet tudnánk segíteni nekik.” -mondtam.

“Sokat tesztek értük azáltal, hogy transzcendentális tudásban részesítitek őket.” -mondta Uttama-sloka.

“De ez nem fogja Visakhát megmenteni.” -mondtam, még mindig a hallottak hatása alatt.- “Ez az egyik legrosszabb dolog, amit hallottam, hogy megesett egy bhaktával.”

“Látom rajtad, mennyire megrázott a hír.” -mondta Uttama-sloka.

“Nem csak erről van szó,” -mondtam,- “fáradt is vagyok. Már hét hete úton vagyunk. Ezelőtt pedig Dél-Afrikában és az Egyesült Államokban prédikáltam. Már hosszú ideje nem tudtam igazán kipihenni magam. Szeretnék Vrindávanába menni olvasni és japázni egy kis ideig. Talán később folytathatnánk ezt a körutat.”

“Ne haragudj, Guru Maharaja,” -mondta,- “de olyan sok bhakta vár különböző városokban, ahová elígérkeztünk; és olyan sok programot szerveztünk. Nem tudjuk most lemondani őket.”

Gondolkodtam egy kicsit. “Igazad van.” -mondtam.- “Folytatnunk kell.”

“Ha ez esetleg megvigasztal kicsit:” -mondta,- “Baku az a hely, ahol a nagy szent prajápati, Kasyapa Muni az asramja állt a Kaszpi-tengernél. Ezt az idézetet tegnap találtam Srila Prabhupadától, s csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy megoszthassam veled.”

Odaadta a számítógépét, én pedig olvasni kezdtem: “A Kaszpi-tengernél volt Kasyapa Muni asramája. A Kasyapa szóból származik a Kaszpi szó. Mint ahogy régen Afganisztán fővárosát Gandhar-nak hívták, ma pedig Kandahar a neve.”

[Lecke Los Angeles-ben, 1973. május 7.]

“Guru Maharaja,” -mondta Uttama-sloka lágy hangon,- “mialatt Bakuban leszünk, tudsz majd fürödni a tengerben és lazítani kicsit. Lelki feltöltődés érdekében pedig meglátogathatjuk azt az ősi védikus templomot a sivatagban: a Tűz Templomát. Néhány  éve ellátogattál oda, s megemlítetted a naplódban is. A bakui bhakták mesélték, hogy a templom régen zarándokhely volt. A zarándokok sokszor háromezer kilométert utaztak Indiából, hogy láthassák.”

“Rendben,” mondtam,- “pihenek majd, és elzarándoklunk a templomba. Szeretnék imádkozni ott Visakháért.”

Kiértünk a bakui repülőtérre, s két órát kellett vízumra várakoznunk, mivel az vízumokat kiállító férfi pont ebédszünetet tartott. Mikor visszatért, odaadtam neki az útlevelemet a vízum-kérelemmel együtt.

“Hol van a két fénykép?” -kérdezte.

“Fényképek?” -mondtam.- “Milyen fényképek? A web-oldaluk nem tett említést semmiféle képekről.”

“Ha nincs kép, nincs vízum sem.” -mondta határozottan.

“De nekem nincsen igazolványképem.” -mondtam.- “Lehet esetleg tenni valamit az ügyben?”

Kissé elmosolyodott. “Természetesen.” -mondta.- “Az országomban mindig adódik módja annak, hogy megoldjuk az efféle problémákat.”

Esküdni mernék, hogy dollárjeleket láttam felcsillanni a szemében, amint némi “adományt” nyújtottam át neki.

“Látja?” -mondta.- “Megoldódott a probléma.”

Majd az útlevél-ellenőrzésnél álltunk sorba Uttama-slokával, s arra vártunk, hogy lepecsételjék az útleveleinket. Az én soromban egy hölgy ült az ablak mögött, akinek fekete kendő fedte el a fejét. Rámnézett és elmosolyodott. “Ön a Tűz Templomából jött, uram?” -mondta.

Ez váratlanul ért, így nem is tudtam azonnal válaszolni. “Miért…, ööö, Igen, hölgyem,” -mondtam,- “én is kapcsolatban vagyok a Tűz Templomával. A hagyományunk része, és zarándokútra jöttem ide.”

“Nagyon jó.” -mondta, s lepecsételte az útlevelemet.

Miközben Uttama-slokát vártam, aki egy másik ablaknál került sorra, megütötte a fülem az útlevélellenőrrel folytatott beszélgetése.

“Milyen szervezethez tartoznak?” -kérdezte az okmány ellenőrzése közben.

“A Hare Krisna mozgalomhoz.” -mondta Uttama-sloka.

A férfi felnézett és elmosolyodott. “Óh?” -mondta.- “Vannak önnél könyvek?” Uttama-sloka zavarodottnak tűnt.

“Hare Krisnás könyvek.” -mondta az ellenőr.- “Néhány éve vettem egyet az utcán. Lenyűgöző volt. Azóta is szeretnék újat venni.

“Csak adja meg a címét.” -mondta Uttama-sloka.- “Küldök majd önnek postán.” Az ellenőr leírta a címét és lepecsételte az útlevelét.

Elmentünk a poggyászainkért, ránéztem Uttama-slokára és kitört belőlem a nevetés. “Tudod,” -mondtam,- “ilyen szokatlan útlevél-ellenőrzésen még nem mentem keresztül, pedig már hosszú ideje utazok mindenfelé.”

A terminál előtt egy csapat bhakta várt ránk, akik az autóig kísértek minket. A városba menet a tájat és az épületeket vizsgáltam, s próbáltam ráérezni az ország hangulatára- ezt gyakran teszem, mikor új helyekre érkezem. Az autópálya mentén húzódó korlátok és falak festői szépségű építészeti kivitelezések voltak, de az is feltűnt, hogy nincsenek sebességkorlátozó táblák.

Hirtelen egy szirénázó rendőrautó száguldott el mellettünk, s intett az előttünk haladó autó vezetőjének, hogy húzódjon le.

“Mi történik?” -kérdeztem a sofőrünket.

“Gyorsan vezetett.” -mondta.

Felnevettem. “Honnan tudják megállapítani, hogy valaki gyorsan hajt?” -mondtam.- “Nincsenek sebességkorlátozó táblák.”

“A sebességhatár 90 kilométer per óra,” -mondta a sofőr,- “de a város szándékosan nem tünteti fel, hogy megbüntethessék az embereket és ezáltal pénzhez jussanak.”

Később egy másik bhaktával beszélgettem. “Mikor utoljára itt voltam,” -mondtam,- “korlátozták a prédikálásunkat. Történt azóta valami változás?”

“Igen.” -mondta.- “Arra sohasem kaptunk eng
edélyt, hogy harinámozzunk vagy hogy nyilvános programokat tartsunk, de a könyvosztást országos szinten engedélyezték. Még most is engedik, de csak Bakuban.”

“Ez érdekes.” -mondtam.

“Ez a megszorítás nemcsak ránk vonatkozik.” -mondta.- “A kormány minden propagandát és hittérítést háttérbe akar szorítani a falvakban és a városokban, a daguestani mujahideen (muzulmán terroristák) befolyása miatt. Ők egy fanatikus üzenetet hirdetnek, ami nem illeszthető össze az itteni liberális muzulmán közösség elveivel.”

“Nálunk a nők nem hordanak burkát,” -folytatta,- “a férfiak és a nők szabadon érintkeznek, és a nők szavaznak. Mégis egy muzulmán ország vagyunk muzulmán szokásokkal, így örülünk, hogy legalább annyit megengednek, hogy könyvet osszunk és prédikáljunk a kongregációnknak. Saját templomunk van, és a bhakták száma körülbelül háromszázra tehető.”

Elmosolyodott, majd kissé lehajtotta a fejét. “Már több mint egy éve nem járt erre idős bhakta; te vagy az első azóta.” -mondta.- “Van esetleg valami különleges, amit szeretnél csinálni a templomi programokon kívül?”

“Igen,” -mondtam,- “szeretnék elmenni zarándoklatra a Tűz Templomába.”

Bólogatott. “Itt Ateshgahnak hívjuk, ami azt jelenti: a hely, ahol örökké ég a láng.” -mondta.- “Régen félisteneket imádtak ott. A jógik Agnidevát imádták, és lemondásokat végeztek. Nem egy vaisnava tirtha.”

“Valójában az volt.” -mondtam.- “Előző látogatásom után kissé utánanéztem. Egy német geológus, Eichwald a tizennyolcadik század végén ellátogatott a templomba. Azt írta, hogy az Úr Krisnát és az Úr Ramacandrát imádták ott. Egy német költő, Friedrich Bodenstedt pedig,- aki szintén járt a templomban 1847-ben- azt írta, hogy Visnu volt a fő murti.”

“Mindemellett,” -folytattam,- “Srila Prabhupada azt mondta, hogy a szent Kasyapa Muni asramája is a közelben volt. Valahol máshol azt is említette, hogy a Kaszpi-tengerben mosta meg a kezét, miután feleségével, Ditivel Hiranyakasiput és Hiranyaksát nemzették. Ő Upendra, az Istenség Legfelsőbb Személyisége apja, és Garudáé, a hatalmas madáré is, aki az Úr Visnut hordozza a hátán. Sok félistennek is ő az édesapja. Én szent zarándokhelynek tartom azt a templomot. Szeretnék erőt gyűjteni ott, hogy folytatni tudjam a prédikálást, és imádkozni egy bhakta-lány lelkéért, aki kíméletlen sorsra jutott.”

Aznap este csodálatos programunk volt a templomban. ISKCON-központ ugyan, mégis muzulmán kulturális elemek tarkítják; színes perzsaszőnyegekkel a padlón és a falakon, és virágvázákkal, melyekbe arab szöveget véstek. A hölgyek szárijai itteni anyagokból készültek, s muzulmán mintázatukat más helyekről is ismertem. Még a Gaura-Nitai murtikat is muzulmán jellegű ruhákba öltöztették.

De Krisna szent nevének hangja ugyanaz volt, egyenesen Goloka Vrindavanából; s a bhakták felszabadultan énekeltek és táncoltak. A kirtana után a bhakták sorban odajöttek, én pedig baklavát osztottam, egy olyan helyi édességet, ami vékony tésztából, magokból és mézből készül.

De a csodálatos társulás és az elsöprő kirtana ellenére szörnyű álmot láttam aznap éjjel: négy szakállas férfi egy nőt tuszkolt be autójába az utcán.

“Hová viszik?” -kiabáltam.

“Az nem a te dolgod!” -mondta egyikőjük.- “Ő most már a miénk!”

Verítékben fürödve ébredtem, s nem tudtam újra elaludni. Felmentem az internetre, ahol azt olvastam, hogy az emberkereskedelem a harmadik legjövedelmezőbb bűntény a világon. Évente több mint nyolcezer férfi, nő és gyerek esik ennek áldozatául, akiket prostituáltnak vagy kényszermunkásnak adnak el.

Reggeli után azonnal megkértem Uttama-slokát, hogy hívjon egy autót, amivel néhány bhakta társaságában elmehetünk a Tűz Templomába.

“Most?” -mondta Uttama-sloka.- “A templom kint van a sivatagban az olajmezők közelében, neked pedig olyan sok programod van mára.”

“Nem baj,” -mondtam,- “először oda szeretnék ellátogatni.”

Beszálltunk egy dzsipbe, s egy órán belül az olajmezők mellett voltunk. Meglepődtem a régi gépezetek láttán, s ezt meg is említettem az egyik helyi bhaktának.

“Az oroszok már több mint száz évvel ezelőtt kezdték el kiszivattyúzni innen az olajat.” -mondta.- “Ennek eredményeképp a természetes föld alatti gázlelőhelyek fokozatosan kiszáradtak. A tüzet imádó jógik azt mondták, hogy a mlecchák beszennyezték a területet, ezért Agni viszolyogva távozott. Ők pedig Indiába mentek.”

Még fél órát utaztunk, mire odaértünk a templomhoz. Bár még mindig látszódott egyszerű szépsége, mégsem végeztek rajta felújítási munkálatokat előző látogatásom óta, pedig egy szentély.

Az egyik bhaktához fordultam. “Nem újították fel.” -mondtam.

“Felújítás?” -mondta a bhakta.- “Az is meglepő, hogy egyáltalán még itt van. Csakis Indira Gandhi közbeavatkozásának köszönhető, hogy megmenekült. Az 1980-as évek elején ő volt India miniszterelnöke, s megkérte a szovjet elnököt Leonid Brezhnev-et, hogy állítsa vissza az omladozó templom eredeti dicsőségét. Utána nemzetközi örökséggé nyilvánították, de kevés külföldi turista látogatja.”

“Mivel a templom hindu származású, a muzulmánok nem érdeklődnek iránta. Ez ironikus, hiszen régen mi azerbajdzsániak zoroasztriánusok voltunk. Erőszak hatására tértünk át a muzulmán hitre. A zoroasztriánus vallás az ötödik században jelent meg, s egy mindent átható és transzcendentális Isten létét hirdeti. A zoroasztrianizmus szerint Isten nagyságát az anyagi elemeken keresztül értékelhetjük igazán. Különösen a tűz imádata által fejlődik ki a lelki látás és bölcsesség. Ez a hely természetes gázok által táplált tüzeivel nagy jelentőséggel bírt ősatyáink számára.”

“Néhány tudós azt állítja, hogy eredetileg a védikus kultúra része voltunk és hogy már az idők kezdete óta Agnit imádták itt. Bizonyítékaik vannak arra, hogy ezt a területet régen Sura-haninak hívták. ‘Sura’ azt jelenti, hogy ‘Istené’, és ‘Hani’ azt, hogy ‘királyság’. És ami még ennél is érdekesebb, hogy Rama-ni-nak is hívták, ami azt jelenti: ‘Rámáé.’ A közelben pedig egy Gopal nevű tó található.”

Az épület közepén egy kőszentély áll, s a talajból egy lángnyelv csap ki, ami a szentély közepéig ér. Egy kis táblán lévő írás szerint a gáz most már Bakuból érkezik vezetéken keresztül.

A templomot határoló falak mentén fekvő szobák végiglátogatásával kezdtük, ahol jógik és aszkéták végeztek lemondásokat, ami által misztikus képességekre tettek szert, s vagy áldást tudtak osztani vagy átkokat szórni. A Selyemúton utazó kereskedők sokszor látogattak a templomba, és felajánlásokat végeztek a sadhuknak, hogy megkapják az áldásaikat. De a sadhuk lemondottak voltak, így minden ajándékot bedobtak a tűzbe, amit kaptak. Eredetileg hét nagy tűz égett az épületben. Az egyiket a jógik elhamvasztására használták, miután azok eltávoztak.

Megnéztünk néhány domborművet, amik meditáló jógikat ábrázoltak, és néhány több száz éves kéziratot, melyek a hely antikvitását támasztották alá. Jó néhány feljegyzést adtak már hozzá előző látogatásom óta:

“Bakutól egy mérföldre van egy hely, ahol örökké és fáklyák nélkül ég a tűz.” [Ibn Aljas, arab geográfus, tizenhatodik század]

“Nincs még egy olyan hely a földön, ahol lenne fehér olaj. Az egyik vulkán állandó lángnyelvet bocsát ki ezen az olajban gazdag helyen.” [Masudy, Arab geográfus, tizedik század]

Ba
ku külvárosában néhány helyen lyukat ástak a földbe és azonnal el tudták készíteni az ételt a tűzön, ami a talajból tört elő.” [Evleya Cheleby, török utazó, tizenhatodik század]

Egy kis idő múlva Uttama-slokához fordultam. “Ezek a domborművek és kéziratok nagyon érdekesek,” -mondtam.- “de más okból kifolyólag jöttem ide. Szeretnék egyedül maradni egy kicsit.”

A többi bhakta folytatta a körútját, én pedig odamentem az egyik szentélyhez, ahol jógik imádták a szent tüzet. Lehunytam a szemem és japáztam. Majd Narottam das Thakur Prema Bhakti Candrikájából olvastam.

Gondolataim Visakha körül forogtak. Összetett kézzel, hosszú ideig imádkoztam érte. “Kedves Uram,” -fejeztem be,- “kérlek, vigyázz a bhaktádra, Visakhára.Néha nehéz megérteni a terved. Csak meghódolni tudunk akaratod előtt, mely végül visszavisz minket lótuszlábaid menedékébe.”

Kis idő múlva Uttama-sloka jött oda hozzám. “Guru Maharaja,” -mondta,- “mennünk kell.”

“Rendben,” -mondtam.- “Még egy rövid látogatás is elég volt ahhoz, hogy megnyugtassa a szívem.”

Úton a kijárat felé Uttama-sloka a következőkkel fordult hozzám. “Guru Maharaja,” -mondta,- “megkérdezhetem: gondolkoztál azon, hogy megemlíted Visakhát a naplódban?”

“Lehetséges.” -mondtam.

“Nem hiszem, hogy kellene.” -mondta.- “Túlságosan szomorú történet.”

Megálltam. “Egy bhakta még egy tragédiából is tud inspirációt meríteni.” -mondtam.- “Segíthet, hogy elkülönültebbé váljunk ettől a világtól és az Úrhoz forduljunk menedékért.”

“Igen,” -mondta,- “de a naplófejezeteid általában reménnyel teliek és inspirálóak. Az elrablása nem illik majd a képbe.”

“Okkal teszem.” -mondtam.- “Remélem, hogy ha mások is hallanak helyzetéről, akkor imádkoznak majd érte.”

“De hiszen évekkel ezelőtt rabolták el.” -mondta.

Hátranéztem az örök lángra. “Sohasem késő.” -mondtam.- “Az imádkozás erőteljes módszer, hogy az Úr kegyéért folyamodjunk. Ha imádkozunk, bármikor, bárhol megközelíthetjük Őt, körülményektől függetlenül. Még itt, az iszlám hazájában, Indiától oly messze is biztosított az Úr egy olyan helyet, ahol megtisztulhatunk és imádkozhatunk bhaktái jólétéért.”

Srila Prabhupada azt mondja:

“Ha veszélyben vagy, a barátaidat kéred, hogy segítsenek. Ez az ima. A mi imánk… ‘Kedves Úr Krisnám, örök szolgád vagyok. Valahogyan beleestem ebbe az óceánba. Kérlek, emelj ki innen, és helyezz ismét lótuszlábad porába.’… Az imára azért van szükség, mert veszélyben vagyunk…. Mivel az élet anyagi feltételei közt vagyunk, veszélyben vagyunk. Ezért imádkoznunk kell.”

[Lecke, Durban City Hall, 1975. október 7.]


Indradyumna.swami@pamho.net
www.traveling-preacher.com
audió leckék: www.narottam.com
facebook: Indradyuma Swami

kép: Flick Jakub Jurkowski

 

Kattintással olvashatsz  még több történetet

 

Az ember és szervkereskedelem bizony kemény téma. És ha valakinek van egy kis sütnivalója, akkor gyorsan megértheti, hogy mivel a világ egyre romlottabb és az emberek egyre több mérget és szemetet esznek, ezért a szerveik például a piacon egyre értéktelenebbek.
Ahogy az idő pedig egyre előre haladottabb,úgy fog egyre többet érni egy fiatal, egészséges életet élő ember mája, veséje, miegymása, mint egy azonos korúszemétzabáló drogos társáé…
És ezzel nem árt tisztában lenni… Nagyon nem…
Gauranga
ui: Sok szeretettel várok mindenkit Ninjutsu tréningjeinken Csillaghegyen, ahol ha legyőzhetetlenné nem válunk, de sokkal körültekintőbbek és nagyobb látókörüek leszünk a mindennapi élet körülöttünk zajló folyamatairól.
Ez pedig jelentősen növeli a túlélési esélyeket, ami arra jó, hogy minél nagyobb eséllyel akkor tudjuk befejezni ezt az életet, amikor valóban itt az idelye és készen állunk, nem pedig akkor mikorvalaki más úgy gondolja…

Gauranga