Menü

Srila Prabhupáda Marathon I.


Irány Svédország!

  6-an indultunk a látszólag egyáltalán nem 6 személyes lakóautóval, hogy elkezdjük idén is a már szokásosnak mondható Svéd turnét, a Srila Prabhupáda Marathont, fent a messzi északon. Tirthapáda pr, Áryadeva pr, meg én, mint terv szerint is állandó lakók, Gergő, mint Stockholmi hátvéd, Laksmipati pr, meg Lajos, mint csere emberek Govindahari prabhu mellé az Ivecoba, hogy váltsák Gyurikát és Tibit, akik ekkor már egy hónapja kint voltak a „fronton”…

  Egymást csere-berélték a sofőrök. Engem persze nem engedtek volán mögé ülni, hiszen nincs jogosítványom. J

  Gyorsan Rostockba értünk, ahol megértettem honnan is származik a „rostokolni” kifejezés. íSzóval a hely már több száz éve működik mint kikötő, hogy fogadja és küldje a világ minden tájára az árut vagy épp a kalandvágyó utazót és mikor nem indul a hajó, akkor bizony itt kell rostokolni……

  

Hajó

  Feljártunk a kocsival és bevettük magunkat a hatalmas hajó fedélzetébe, ahol a vámmentes shopban próbáltuk ki a világ legjobb illatait, meg napszemüvegeit. Mivel az út 7óra volt és valamivel el kellett ütni az időt…

  A fedélzeten, meg találtam egy szekrényt, amit csak azért rendeztek be, hogy a kutya utasok is nyugodtan el tudják végezni a dolgukat…

 

 

 A vége előtt 1 órával, még az is kiderült, hogy mivel ez egy Svéd hajó, így alap, hogy van rajta szauna is, ami persze free, úgyhogy a végén a hajó gyomrában izzadtunk egészen a Trelleborgba való megérkezésig.

Csere

  Onnét aztán pikk-pakk Malmöbe értünk, ahol már vártak ránk a tengerparton az Iveco harcosai.

  Itt északáztunk mindannyian, reggel meg leereszkedtem a sziklákközé életem legkalandosabb mosogatására… J

  Találtam még egy helyet is, ahová nem tudom mit csinálni járnak ki a svédek, minden esetre ez egy mesterségesen kialakított völgy közvetlenül a tengerparton, ahol a négy égtájnak megfelelően a völgy közepe felé nézve egy-egy hangfal van elhelyezve, és az én zenei hozzáértésem szerint csak az Meditatív-Instrumentális-AÉ (Amúgy élvezhetetlen)-Underground kategóriába sorolható amúgy azon a vidéken valószínűleg híres zeneszerzők műveit nyomatják napkeltétől, pontban éjfélig…

  Reggel aztán megtörtént az Iveco váltása és mindenki folytatta a maga útját.

  Tibi, meg Gyuri a reptérre mentek, hogy visszatérjenek szülőföldjükre, Magyarországra, Govindahari pr, Laksmipati pr meg Lajos elindultak lefelé, Dániába,  Tirthapáda pr., Áryadeva pr., Gergő meg én, meg Stockholm mellé mentünk, New Rádhakundba, hogy a BBT farmon, fölvegyük a könyveket…, meg Ricsit, akinek nem olyan messzire ettől a helytől landolt a repülőgépe…

GandarvikaGiridhári

  Rendeztük sorainkat, felvettük a könyveket, és résztvettünk a vasárnapi programon, ahol Áryadevával ketten bhajanoztunk felváltva, és ami után egy igazi nektár prasadam következett. A Murtik gyönyörűek és nagyon kegyesek voltak, mint mindig, mikor megengedik, hogy a színük elé járuljak. (Sajnos a kép elveszett a digitális dimenziók között…)

Uppsala

  Reggel keltünk, menetközben összedobtunk egy kis reggelit és elvágtattunk Uppsalába.

  Semmi perc alatt az utcán találtam magam egy köteg könyvel az egyik, meg egy kis Food for Life-os adománygyűjtő táblával a másik kezemben…

  Rám törtek a tavalyi emlékek és szint olyan volt, mintha tegnap hagytuk volna abba az előző évi Marathont. A patent sétálóutcán rohangáló emberek, maga a svéd nyelv, meg minden olyan, mintha semmi sem változott volna. Persze azért más volt, hiszen most már a tavalyi tapasztalatokkal a hátam mögött vágtam neki. Minden esetre 2-3napig eltartott, mire újra eszembe jutott az összes szó és mondat, ami csekélyke idegen nyelvtudásomat képviseli…

  Újra el kellett magyaráznom magamnak, hogy a „Nem érdekel!”, itt egy teljesen általános beszólás és az is megszokott, hogy valaki kiabál veled az utcán, de senki még csak rá sem hederít, mert itt ez a világ legtermészetesebb dolga…

  Minden esetre először a kellemetlen emlékek jöttek a velőig hatoló hideggel egyetemben, amit csak tetézett, hogy az új Tescos tollam szétrobbant a kezemben, gazdagon juttatva fekete tartalmából a kezemre, ruházatomra, és egyáltalán mindenüvé, ahová épp nem szerettem volna.

  Kivettem hát az első pihenőmet, az amúgy is csak nemes egyszerűséggel szájverősnek nevezhető pár óra után, kerestem egy helyet, ahol lemoshatom setét, fekete szívem e-képpeni megnyilvánulását…

Az első  pillanat

  A dermesztő, hideg-ridegség ellenére kimelegedve, sapka és kesztyű nélkül róttam a környező utcákat, hogy valami ingyenes vízlelő helyet találjak.(Mert mindenfelé csak fizetős mellékhelyiségek vannak, ami általában 5korona, azaz kb 150forint, amit bizony így főleg az első napokban nem nagyon akar magának megengedni az ember…)

  Végül egy patakra akadtam, aminek a magas, kerítéses partjának mentén elindulva, egy amolyan patent kis parkba értem, ahol aztán volt minden; vízesés, szökőkút, ösvény, amolyan kis mini Fantasy design. Mintha a Gyűrűk Ura egy epizódjába csöppentem volna egyik pillanatról a másikra…

  Nem bajlódtam a pár-száz méterrel arrébb lévő hivatalos bejárat megközelítésével, hanem csak átugrottam a kerítésen és lehuppantam a park területén itt-ott misztikusan gomolygó enyhe ködbe…

  Igazából egyből a part felé, a nyáron amúgy valószínűleg csónak kikötőként működő patent kis fa stégre lépkedtem, ahol az első lépcsőre ereszkedve neki láttam, hogy a jéghideg vízben lemossam magamról a nagy feketeséget.

  Aztán mikor már mozgathatalanná fagytak a kezeim, behúztam a nyakamhoz mindkettőt, hogy kissé felmelegítsem őket és folytassam a nagy mosdást, mikor volt egy pár percem, míg mindezt, amit az előbb leírtam a parkról, valóban észrevettem… Kaptam pár percet Krisnától, hogy megértsem, ebben az országban kívülről minden csudaszép… Csak belülről más egy kicsit, mint mifelénk. Hiszen itt minden 10 emberből csak egy fogadja el Istenben létezését…

Sundsvall

  Este tovább vágtattunk Északnak, egészan Sundsvall városáig. Másnap itt osztottunk. Komolyabban hideg volt és óránként be kellett menni melegednünk. Az emberek pedig szokatlanul barátságtalanok voltak. Még Svédországhoz képest is. Eleinte nem nagyon értettem miért, de egy sétám az egyik melegedőm során, a mellettünk húzódó áruházban, felfedte a leplet a titokról. Ez egy elég hosszú sétálóutca, végig ilyen meg olyan régi épületekkel, amiket  mind felvásároltak, és az egészet átalakították egy hatalmas áruház-komplexummá, többszintes, függőfolyosós rendszerrel. A bérházak udvara fölé üvegtetőt húztak és különféle italmérések működtek meg-meghúzódva a bevásárló központ szívében. Az emberek pedig idebent korzóztak, meg vásárolgattak. Az utcára, ki a zord télbe meg csak akkor jöttek, ha már nagyon muszáj volt nekik arrafelé igyekezniük. Így hát nem csodálkoztam tovább, hogy miért is nem akar megállni senki…

Ummea

Aztán este irány tovább még Északabbra, Ummeaba. Itt már igazi kemény tél volt, hó, szél, jég, meg minden.

Itt vettem észre először, hogy

  

 Tirthapáda pr. Milyen kitartóan vezet, meg szerel meg bármit, ami tönkremegy a szélsőséges körülmények között, és hogy

 Áryadeva pr. Mennyire mennyeien főz, és hogy

 Ricsi mennyire kitartó a könyvosztásba és mennyire szépen végez minden szolgálatot, amire megkérik a bhakták,

és hogy én vagyok a lakóautóban az egyetlen haszontalan ember, akinek tulajdon képen a nagy pofáján kívül semmije sincsen.

Csak ámultam, hogy ezek a nagyszerű személyiségek mégis elhoztak engem magukkal végtelen kegyükben, sőt még elvittek a helyi Dojoba is… :)


Dojo

Első nap kb. egy órán át autóztunk a városban, mire sikerült megtalálni, oly sok melléfogás után a honlapon megadott címet. Berohantam a megadott időpont előtt pont egy pár percel az iskolába, hogy akkor még tudok velük edzeni…

Aztán némi bolyongás után feltűnt, hogy ez egy nagyon kis otthonosan berendezett iskola, sőt mikor befordultam az egyik sarkon, arra is rájöttem, hogy ez biztosan egy olyan iskola, ahol valószínűleg ápolókat képeznek, vagy talán akár még orvosokat is…

Persze a valóság egészen más volt… Csak megyek-megyek tovább, mert látszott, hogy az épület él, és használják, csak épp embert nem találtam, akitől megtudhattam volna, merre van a tornaterem, de egy kis lassítás, meg néhány sarok után beszaladtam egy sötét terembe, ahol csak a tv fénye világlott és körbe mindenfelé tolókocsis öregemberek ültek épp az infúziójukba, vagy a lélegeztetőgépükbe, vagy pont a katéterükbe kapaszkodva…

Ahogy megtorpantam, egy pillanat alatt orrbavágott a kórház átható szaga…

Pár pillanat szemlélődés után nyilvánvalóvá vált, hogy ez bizony itt nem egy iskola, sőt némi hunyorgás után találtam egy ápolónőt is a „tömegben”, akivel végül is kiderítettük, hogy ez nem az a hely és ők nem tudnak a helyi Bujinkanról, de még csak semmiféle harcművészetről sem semmit…

Másnap felhívtam a sensit, akivel találkoztunk is, persze ugyan ott az előző napi címen, az „Alcheimer-haus” előtt. Ő az épület oldalához vezetett, ami tegnap elkerülte a figyelmemet, mikor körbejártam az épületet, épp efféle megoldást sejtve, és ahol is egy oldalsó lejárat vezetett az alagsorba, ahol a Dojo tulajdonképpen is volt…

Egy nagyon jó iramú, nagyon pozitív és nagyon nyitott Ninjutsut mutatott nekem, hogy csak ámultam és bámultam, hogy Svédországban efféle is van…


És itt a meglepi kis full-gagyi filmecske, amit a kis telokámmal nyomattam. (Ja és a szokásos minőségben… ;P )

Gouranga!