Menü

Srila Prabhupáda Marathon III.


 Srila Prabhupáda ki Jaya!


  Múltkor rosszul írtam, mert igazából ez a mai történet volt először, és utána a gyümölcsárus a drágakövekkel. De hát ki emlékszik már erre, hiszen azóta majd ezer év telt el… :)

  Szóval Lelki tanítómesterem ezt az Sms-t küldte legelőször (Már amit alkalmazni is megpróbáltam, így a maraton 3.-4.-napján):

  „Ez a Maraton Srila Prabhupáda eltávozásának 30.évfordulóját jelzi. 30 éve a chikagói templom vezetőjeként reggel 6-tól este 8-ig kint voltam az O'Hare reptéren. Az volt a célunk, hogy minden egyes bhakta kiosszon minimum 100 nagy maha könyvet naponta. Tudtuk, hogy a könyvosztás révén együtt lehetünk Prabhupádával, a gurunkal, a barátunkal, a legjobb jóakarónkal, az egyetlen kulccsal, mely Krisnához visz, az Úr Caitanya legkiválóbb prédikátorával. Csakis így akartunk élni: mindig Srila Prabhupádával.

  Ahogy akkor, ma is így kell szolgálnunk Srila Prabhupádát. Ahogy akkor, ma is azt kell akarnunk, hogy Prabhupádával legyünk. Legyen hát a mai nap a mi „különleges Prabhupáda napunk”! Osszunk mindannyian olyan csodálatosan, hogy megjelenjen Prabhupáda arcán az a széles, csodálatos mosoly, ami mindenért kárpótol bennünket. Ezért a mosolyért érdemes elfáradni, fagyoskodni és küzdeni az elménkkel. Ez a sankirtanabhakták logója. Ezért létezik az MKTHK, és ezért élnek a tagjai. Srila Prabhupáda mosolyán meditálva csináljatok valami csodálatosat ma!

  Kiáltsátok, hogy Srila Prabhupáda ki JAYA!”, és ott lesz mellettetek. Sose gondoljátok, hogy egyedül vagytok.”


  Szóval ez volt az sms amit csak az első szájverés után bírtam valóban kipróbálni. Mint múltkor említettem, kegyetlenül kimerült és fáradt voltam akkoriban, pedig még csak ekkor kezdődött el a maraton…

  Akkor hát ott álltam a linkoppingi kedvenc teremen és csak el voltam keseredve, hogy senki nem akar még csak meg állni sem… Megálltam hát én magamnak, a tér közepén, felemeltem a kezeimet az égnek, és elkiáltottam magam, hogy na akkor Krisna, lássuk mit tud ez a „követni a Guru utasítását.”.. -Srila Prabhupáda ki Jaya!”…

  A következő pillanatban, egy félénk hang a hátam mögül, alig hallhatóan egy kérdést intézett, feltehetőleg nekem: -Szerzetes vagy? Majd mivel nem mozdultam, csak ott álltam és vártam, hogy valami csoda történjen az égből, még egyszer feltette a kérdést, kicsit erősebb hangon: -Te szerzetes vagy?

  Erre gyorsan megfordultam és egy korombeli félfejjel alacsonyabb fiút találtam a hátam mögött. Kicsit beszélgettünk, és kiderült, hogy ő egy amolyan „Krisna szimpatizáns”, bár nem hisz Istenben, viszont a felesége vegetariánus és nagyon hisz Krisnában, meg van sok könyvük. Mondta, hogy érdeklik az én könyveim is, én meg megmutattam neki a kínálatot. Lelkesen kiválasztotta a legújabb szakácskönyvünket, majd adott érte egy nagyobb adományt…

  Ezután egy rövidke félórás újabb szájverés következett, mire eszembe idéztem újra a titkos mantrát, hogy na lehet, megpróbálom még egyszer, hátha bejön megint. Bár nem túl nagy meggyőződéssel, de ismét az égnek emeltem a kezem és most még nagyobb hangerővel elkiáltottam magam, hogy „-Srila Prabhupáda ki Jaya!”

Szóval ott állok égnek emelt kézzel és ismét várom a csodát az égből, mikor is egy csendes, de most női hang ismét a hátam mögül megszólalt, hogy :”-Te Hare Krisnás vagy?”

  Most egyből megpördültem és egy nálam fejjel alacsonyabb vékonyka korombeli leány állt ott, bindivel a homlokán. Kicsit elbeszélgettünk, és akkor kiderült, hogy ő az előző fiú felesége… A kiváló Angol nyelvtudásommal nem nagyon értettem, hogy mit is akar nekem annyira elmondani, így elmagyaráztam neki, hogy Syambihari prabhu kicsit lejjebb van a sétálón, és keresse őt meg, mert ő kiváló angolos. Aztán mikor elbúcsúztunk, hogy akkor megkeresi, még előkapta a pénztárcáját, hogy akkor szeretne adományozni és a kezembe nyomott ugyan annyit, mint a férje az imént…

  Ettől fogva egész nap, mikor csak megállt a forgatag, mindig kiabáltam, hogy Srila Prabhupáda ki Jaya, és mindig jött valaki és adott egy kis adományt én meg adtam neki könyvet… Jó eredmény született aznap…

  Este, mikor a vendégségbe oda értek Syamaék (Mert ezen a napon főztem Feriéknél), akkor ott mesélte, hogy a lányt régóta ismeri, mert itt a nem tudom én milyen egyetemen vallásfilozófiát tanít, és nagyon érdekli a Krisna-tudat, meg hogy mikor beszélgettek, akkor a végén, a lány neki is adott adományt, méghozzá pont annyit, amennyit nekem adtak a férjével együttesen…

Tirthapáda pr, Áryadeva pr, kicsimc

kicsimc a nagy konyhában

Ne sírj Krisna!


  És akkor ez után jött Guru maharájámtól, a múltkor már lejegyzett üzenet, a Gyümölcsárus asszonnyal, majd a másnapi az kimaradt nekünk, mert olyan korán neki álltunk osztani Ricsivel, hogy még meg sem jött az üzenet, viszont a December 1.-jeit ismét a szívembe zárhattam, mert ez volt a legemlékezetesebb… :


Habár úgy tűnik, hogy az Úr mindig mosolyog, a szívében valamennyire boldogtalan az elesett lelkek helyzete miatt. Mi, bhakták az életünket annak szenteltük, hogy Krisnát boldoggá tegyük, és ehhez hozzátartozik, hogy megvígasztaljuk, amikor szomorú. Prabhu cinta ná kariha: „Drága Uram, ne légy boldogtalan!” Milyen csodálatos szolgálat! Akik így szolgálnak, azok nagyon kedves és bensőséges bhakták. Ma meditáljuk ezen a mantrán: prabhu cinta ná kariha. Ez meg fog szabadítani bennünket a saját boldogulásunk miatt érzett aggodalomtól.

Utolsó napjaiban Prabhupáda azt mondta a mozgalomról: „itt nincs önérdek.” Mi nem törődünk a saját kényelmünkkel, hiszen a mi végállomásunk már biztos: Visszatérünk Istenhez. És azáltal, hogy mások -az Úr és az elesettek- jólétével törődünk, a felszabadulás állapotában élünk. Bárkit is lássunk meg ma, mindig gondoljuk azt: „Gouranga bánatos miatta! Odamegyek hozzá és adok neki egy könyvet, hogy az Úr felé forduljon, aki így szintén boldog lesz.” Aztán az Urat vigasztalva azt mondjuk: prabhu cintá ná kariha, és futunk egész nap egyik embertől a másikig. Ezért a szolgálatért Krisna nagyon kedvelni fog bennünket. Sosem fog elfelejteni. Hát nem tartjátok ti is nagy becsben azt, aki segít nektek, amikor szükségetek van rá? Mondjátok, hogy prabhu cintá ná kariha!

  Mikor felolvastam az üzenetet, (Mert ez is az egyik szolgálatom volt a kocsiban) hangosan a bhaktáknak, erősen rosszat sejtettem, illetve egy komolyabb próbatételt jelzett a lakóautó tetején kopogó eső. Nagy csönd volt és csak megjegyeztük, hogy na akkor itt Svédbe Krisna már nem is csak szomorú, hanem rendesen sír…

Kiálltam hát a kedvenc linkoppingi teremre és mivel ott nem volt ernyő, meg semmi beálló, így a jó meleg lakókocsiból, a locsogás kellős közepén találtam magam egy szempillantás alatt…

  Persze senki nem akart megállni ilyen időjárási viszonyok közepette, de azért csak nyomtam, meg végig mondogattam Krisnának, hogy ne sírjál, itt vagyok, adnám a könyveket, meg minden, de semmi és senki… Már majdnem a fél nap eltelt, mikorra szó szerint ronggyá áztam. A kesztyűmből, meg a sapkámból facsarni lehetett a vizet, és a nadrágom is a felcsapódó esőcseppektől térd alatt a lábamhoz tapadt a sok víztől. Én is csodálkoztam kissé, de egyáltalán nem fáztam, csak áztam. A pamflettem az adománygyűjtő lapokkal, már régen szét ázott, de én még csak mentem és próbálkoztam egyik ember után a másikkal, meg kiabáltam, hogy „Ne sírj Krisna, itt vagyok, és adok nekik könyveket. Persze a szanszkritt szavak eddigre már rég ki mentek a fejemből és csak ezt így magyarul mondogattam. Valahogy azonban csak az volt bennem, hogy ez nem eső, hanem ezek Krisna könnyei, mert itt Svédbe olyan szomorú, hogy itt csak sír és én meg ezekben a könnycseppekben állok és próbálok könyveket adni az embereknek, hogy enyhítsek bánatán, csak épp zéró sikerrel…

  Aztán egyszer csak elegem lett, és némi dühvel a szennyes szívemben, meg a hangomban, megálltam ismét a tér közepén, égnek emeltem a kezeimet és felkiabáltam Neki az égbe, hogy „Krisna, hogy az a Vrindávanai Bálagopál formád nyilvánuljon meg előttem, hagyd végre abba a zokogást, hát nem látod, hogy csinálom?…

  A következő ember megállt, meghallgatott, majd adományozott, méghozzá annyit, amennyit egész nap kapni szoktam. Mondta, hogy Indiából van a barátnője, méghozzá Gujaratból. Adtam neki egy Bhagavad.Gitát és jól meg jegyeztem, mondhatni a szívembe zártam ezt a napot…


folyt köv…


GOURANGA!