Menü

Srila Prabhupáda Marathon VI. (?)


A nagy menekülés…


Másnap már Vaxjöben voltunk. Vasárnap volt
és Advent első napja. Megőrültek a népek. A
patkányfuttató dugig telt. Mindenfelé bazárosok,
tömegben mozgó emberek, és valamiért pont
hisztiző gyerekek voltak mindenütt. Kenték a szám
egész nap és már rég lement a nap, mikor
Syambihariprabhuval abbahagytuk az osztást az áruház
bejáratánál. Úgy állt ott, mint
egy Hero, én meg csak álltam mellette. Azt gondoltam,
hogy Krisna hátha ad erőt nekem is, hogy olyan töretlen
lelkesedéssel álhassak kint mint ő… Aztán
este 7-kor abbahagytuk, mert addigra elült a karácsonyi
sokk is és az utca elcsendesedett… Csak nagy nehezen,
eddigre lett meg a kvótám…

Tirthapáda prabhuék meg találtak egy biciklit és
estére még kitalálták a bhakták,
hogy akkor azzal induljak el a helytől, ahol megálltunk a
lakóautóval egy benzinkúthoz, és hozzak
2l tejet, az esti kakaóhoz…

Én
meg gondoltam, na végre egy kicsit egyedül lehetek, és
elindultam… Persze minden kút be volt már zárva,
én meg csak száguldottam az éjszakában,
egyiktől a másikig. Nem volt nehéz, hiszen egy dombos
rész legmagasabb pontján álltunk meg, én
meg csak úgy suhantam lefelé. Könnyű volt tekerni
és csak élveztem, ahogy száguldok egyedül
az utakon a sötétben. Egymás után
következtek a benzinkutak, de csak nem lett nyitva egyiksem…
Aztán hirtelen észre vettem, hogy már elég
messzire eljöttem, és végre tudatosult bennem az
is, hogy eddig csak lejtett, viszont ha visszafelé fogok
menni, akkor meg tekernem kell, de kajakra…

Megfordultam hát gyorsan, hiszen még nagyjából
emlékeztem rá merről kanyarogtam idáig és
elkezdtem tekerni. Persze gyorsan elfáradtam, de nem álltam
meg, csak nyomtam tovább, hogy ne aggódjanak a többiek,
mert eddigre elég sok idő eltelt, a vissza út meg még
hosszabbnak ígérkezett, mint idefelé…

Aztán épp befordultam az egyik sarkon, és egy
nagyobb lejtőnek vágtam neki, mikor a sötétből
egy hatalmas kutya kezdett el rohanni felém ugatva. Felmértem
a helyzetet és konstatáltam a tényt, hogy most
már olyan helyzetben van, hogy ha neki állok
lekászálódni a zsibbadt tagjaimmal, akkor ő
sokkal előnyösebb pozícióban lesz mint én,
és a békés szándékáról
meg egyáltalán nem voltam meggyőződve. Így
felálltam a pedálokon és
nagyon-nagyon nekiláttam a tekerésnek
, hol
előre, hol pedig hátra, a kutyára pislantva…

Na
mondom ez most utol ér, akkor megesz… :) Egy darabig futott
mellettem, aztán feladta, én meg hullafáradtan
cangáztam tovább…

Szétizzadva értem vissza a kocsihoz, de el voltam
keseredve, mert végül is nem sikerült megszereznem a
tejet, így ha a nélkül térek vissza, nem
fogom tudni elégedetté tenni a bhaktákat…

Szóval mikor a kocsi mellé értem, ami a
dombtetőn állt, csak nem húztam meg a féket,
hanem tovább gurultam az ellenkező irányba, ahol pár
száz méterrel arrébb találtam is egy
kutat, ahol végre sikerült megszerezni amit akartam… Jó
kis kakaó készült, meg nagy nevetés
kerekedett, mikor előadtam, hogyan menekültem a hatalmas kutya
elől… :)


Mikor már semmi
sem számít…


Másnap Ricsi meg én maradtunk a városban, majd
este vonatoztunk volna tovább Emmabodába, de a vonat ki
tudja miért elmaradt és egy óra várakozás
után egy busz ment inkább helyette… Aztán még
egy pár napot utazgattunk ide meg oda vonattal, de úgy
említésre méltó esemény jelentem
nem történt.

Hacsak az nem, hogy a „Svéd Máv” mennyivel magasabb
szintű szolgáltatást nyújt mint a Magyar.
Mennyivel tisztábbak, nyugodtabbak gyorsabbak a vonatok, mint
kicsiny hazánkban. Ja és vákum klotyó
van, ami ráadásul akkora, mint nálunk egy
átlagos fülke…

Végül Vaxjöben az utolsó nap estéjére,
írtam egy jó kis jazzos dallamot a Hare Krisna alá
és azt énekelgettem, mire mindenki megállt és
adományozott… Nádzs volt… ;D


Kemény Day


Tovább vágtattunk Kalmarba, egy „déli”
kikötő városba. Egyébként itt laknak a
kalmárok és nagyon kemény emberek. Legalábbis
nekem nem nagyon sikerült velük komunikálnom. Eléggé
elverték a szám, viszont nem keseregtem, mert gondoltam
este úgy is elmegyek a helyi dojoba és majd az
mindenért kárpótol. Persze a végén
nem bírtam tovább, meg nem nagyon találtam a
helyem, így menedéket vettem Ricsinél és
beálltam mellé AZ ÁRUHÁZHOZ…


Este meg elindultam „dojozni”,
de a szokásos hibámat elkövetve,( nem hívtam
fel a dojot, hogy a website-on megadott adatok valóságosak-e),
belecsúsztam abba, hogy a megadott címen, a megadott

időpontban ismét csak nem volt semmi és ismét
csak nem is hallottak a Ninjutsuról…

Valahogy úgy alakult, hogy meg kellett várnom a
többieket ott a környéken és végül
is „csak” két órát ücsörögtem
egy lépcsőházban az életemen gondolkodva, mire
meg jöttek értem a bhakták, az „edzés
végére”, amit ezúttal az elmém tartott
odabent…


Vicc



Akkora paraszt vagy, hogy otthon nincs támla a székeken,
hogy le tudjál ülni permetezővel…”


Ezen
jó sokáig kuncogtam akkor…


Nem várt kaland


Rendeztek egy 2 napos szemináriumot akkor hétvégén
ott Stokiban, pont mikor a következő adag könyvért,
meg Gergőért mentünk oda. Csak a poén kedvéért
megjegyeztem Tirthapáda prabhunak, hogy milyen jó volna
elmenni, és tanulni a 4, 15Danos mestertől, akik a Svéd
ninjutsu legjavát képviselték. Nem is
számítottam rá, hogy ő is lelkes lesz és
csont nélkül mosolyogva csak azt mondja, hogy mennyél
csak, majd úgy szervezzük, hogy jól működjön
a dolog. Párszor még megkérdeztem, hogy biztos
nem gáz-e, ha a Srila Prabhupáda marathon kellős
közepén fogom magam és elmegyek egy kétnapos
szemináriumra, de a végén ő győzött meg,
hogy lelki ismeret furdalás nélkül elmehetek…
(Sose fogom tudni neki meghálálni ezt…) Persze a
lelki ismeret furdalásom az megmaradt, egészen az első
nap kezdetéig…

Neten felvettem hát a kapcsolatot a szervezőkkel, szereztem
térképet, pontos leírást, meg
beregisztráltam magam…

Aztán eljött a szombat és adott volt egy idegen
nagyváros, ahol akkor jártam életemben először,
meg egy idegen nyelv, amin egy szót sem tudtam. Jó
korán felkeltem hát és végül is elég
könnyen átmentem a megadott címre, Stockholm
túloldalára, a szemináriumra.

Meglepetést egyedül a metró szerzett, mert itt
Stokiban egy 5szintes metró van, ami nekem teljesen új
volt, mert én csak a pestihez szoktam, ahol lemész a
lépcsőn és jön a vonat…

Itt viszont lementem a lépcsőn és jött a vonat,
de nem az, amelyik nekem kellett volna. Kis kérdezősködés
után kiderült, hogy itt még egy kicsit beljebb
kell mennem és ott van még egy lépcső, amin még
lejjebb kell menni még egy szintet, egy másik metróhoz,
és ahonnét még lejjebb egy szintén
másikhoz, és ahonnét egy két
irányba-mozgópadlós, 500m-es folyón
kellett tovább menni egy következő még lejjebb
vezető lépcsőhöz, amin lemenve már végre
megtaláltam az én vonatomat. Elég érdekes
élmény volt így elsőre, pár száz
méterre a föld alatt bandukolni. Főleg az volt
különleges, mikor a mozgó padlón meneteltem
és a másik irányból a szemből jövők
is szintén a mozgó padlón menetelve száguldottak
az ellenkező irányba, ráadásul a világ
minden tájáról és nemzetiségéből,
mindenféle népviseletekben…


Szemcsi


Szóval
a szemcsit
Sveneric Bogsater, Mariette van der Vliet, Norman
Smithers &Thomas Franzen tartották, akik mind 15Danosok és
akik közül a második egy nő… Sveneric senseiel
már találkoztam itt a szegedi dojoban, a többiek
viszont teljesen újak voltak :) (nekem). A legérdekesebb
főleg az volt, hogy van nő, aki 15Dannal rendelkezik, ráadásul
dojo-i és tanítványai is vannak… (Én
azt hiszem nem lennék képes hosszú távon
egy nőtől tanulni. Harcművészetet, meg pláne. :) Már
bocsánat, de tényleg így gondolom. Nem lenézem
a nőket, vagy megvetem őket, hanem egész egyszerűen nem
erre teremtette őket a jó Isten. Legalábbis efféle
neveltetésben részesültem és ellen példát
még nem igazán találtam… Na jó, nem is
keresek…)

Norman Smithers sensei
egy kétlábon járó poénzsák,
Thomas Franzent pedig legjobban Dean Rostohar senseihez tudnám
hasonlítani, de mégsem teszem… ;D

Találkoztam
egyébként egy Horvát sensivel, aki 15éve
nyomja, és második nap, már ő kiabált
nekem, hogy „Mádzsár gyere edzünk együtt.”
Sokat tanultam tőle, és mindenki mástól is.
Például volt egy 6 danos Svéd sensi, akivel
tényleg úgy bántam, mint a hímes
tojással, de mikor befejeztem rajta a mozdulatsorokat és
lezártam a földön, hogy ugye mozdulni se bírjon
😉 , a 10. alkalomra úgy begurult, hogy kivörösödve,
meg sziszegve ugrott föl és meg akart verni… Csak
nevetve a meglepődöttségtől ütöttem félre
halovány támadásait, míg végül
már mindenki minket nézett, mert közben elkezdett
félhangosan kiabálni. Ekkor észrevette, hogy
bizony egy zöldöves csávó neveti ki éppen
és szó nélkül elvágtatott az
öltözőbe…

Kicsit később
újra előjött és bocsánatot kértem
tőle, nagy nehezen kiengeszteltem és folytattuk a tréninget,
most már egészen softos, „női fokozatban”…

Amúgy a magyar
Bujinkan tagjainak újságolnám el, (Már ha
ér egyáltalán valamit amit mondok) hogy a
Taijutsut ezen a tréningen is nagyon hangsúlyozta
Sveneric sensei, sőt külön kis párperces cáfolatot
tartott itt is, mint annak idején nálunk, a roszz
ütések, blokkok, meg kitérések és
mozgások, meg állások végett…

Amúgy minden
ugyan az, mint mindenhol máshol a világban. Itt is
vannak nagyképű fekete övesek és vannak szerény
csendes, alázatos, valódi mesterek. Csak meg kell
találni őket. Ki-ki amelyiket jobban szereti. (Én
mondjuk azt szeretem, ha engem találnak meg, így
általában megvárom, ki marad partner nélkül…)

A legnagyobb dolog, az
volt, hogy itt érezhetően egy más szintjét
mutatták be, (legalábbis nekem) a Ninjutsunak, mint
mondjuk egy Magyarországi szemináriumon. Azt kell, hogy
mondjam, hogy nagyon finom és lágy volt az egész
szeminárium, ahol persze még találkoztam egy
kajakra homokos nindzsa mesterrel is, hogy láthassam bizony
itt is előfordulhat bármi…

Dehogy ne az legyen,
hogy lehúztam ezt a szemcsit is, mint állítólag
múltkor a magyar Buyukait, ezért elmondom, hogy tényleg
nagyon jól éreztem magam, rengeteget tanultam és
a marathon hátralevő részére teljesen
felvillanyozódtam ezen a két napon… (Lásd a
következő bejegyzéseket majd…)

 

 

 

 

 

folyt.köv…

 

Gouranga!