Menü

Szerepeltem a Barátok-köztben.


Múltkor megint szerepeltem a Barátok közt című magyar szappanoperában:

barátok közt

Állok a 4-6 villamoson, támasztom háttal a vasat, meg a falat, nehogy hátba szurkáljanak. Lábaim lazán rogyasztva, hogy ne kelljen kapaszkodnom kézzel. Igyekszem visszahúzni a hatalmas egómat, hogy ne zavarjam össze jelenlétemmel a tömeget akik velem utaznak. Nehogy népem, testvéreim fényt kapjanak attól, hogy szeretem őket. Aztán érzem, hogy valaki figyel és közelít baloldalról. Hamarosan a következő megállóhoz érünk, úgyhogy készülök esetleg egy leszállásra. De szerencsére nem ellenség közelít.

Csak egy bongyori fiú. Akivel talán valahol valamikor találkoztam. Megáll egy méterre, majd mosolyogva rám köszön, hogy szia. Én meg vissza sziázom szintén kedvesen. Szerencsére nem langyos és ezért szólít le. Mostanában amúgy messzire elkerülnek szerencsére az efféle szituációk. De valami furcsát mégis csak érzek a srácból. Próbálom hová tenni, de hiába kutatok elmémben, harminckettő egy tucat a srác. Talán a kék szemei kissé kékebbek az átlagnál, de semmi más. Vagy 20 körül lehet, petyhüdt kis karját, meg nyegle tartását lazasággal igyekszik palástolgatni, és két rágó között oda dobja, hogy látom posztolgatsz most is.

Szóval akkor a netről van meg a csávó. Gondolom magamban. Annyi ember fordul meg már a honlapon, meg a Dojoban, hogy nem bírom mindet megjegyezni. Aztán tőlem telhető nagyon kedvesen igyekszem vissza szólni valamit, hogy igen szoktam. Ezzel foglalkozom. És akkor folytatódna a beszélgetés, de a mi van veled, meg hogy megy sorod kérdések után, melyekben nincs valódi érdeklődés, valódi nyitottság, megértem, hogy ezt a fiú megint csak azokon a tetves műmályer sorozatokon szocializálódott, amibe a Magyar színészek közül a legtehetségtelenebbeket vették bele, nehogy bármilyen érzelmet képesek legyenek kifejezni. (Bár az is lehet, hogy direkt ilyen szarul kell játszaniuk, mert a mai sivár érzelem világgal rendelkező emberek akik a tévétől, meg a sorozatoktól várják azokat az flesseket amiket nem mernek az életben megélni lessék őket.)

Szóval nem tudom ki érti, de mikor ilyen mű emberekkel kell valamit csinálnom, akik arcán az a bizonyos szarevő mosoly kujtorog, akkor legszívesebben a föld alá ásnám magam. Nem vagyok képes mű emberekkel egy mű világban élni. A valódi egyéniséggel rendelkező, önmagukat vállalni merő személyiségeket szeretem, akik elindultak már az önmegvalósítás útján, és ha még épp rossz irányba is haladnak, legalább nem a tömegmanipuláció által kiszabott sztrádán zombiskodnak, hanem kalandoznak a saját kis ösvényeiken.

Szerintem kapcsold ki a tévét, és kezdj el valódi életet élni. Mert jön majd egy nap hamarosan az életedben, mikor rá jössz, hogy az a szerelem amit a tévében látsz és kicsit azonosulni tudsz vele, az nem a tiéd, hogy azok a barátok akik a tévében jó-fejkednek és ez jó érzés neked, ők nem a te barátaid, és az a nap, ami a képernyőn megy le, az nem a te naplementéd, az nem a te napod…

Legyél igazi ember, igazi érzésekkel, igazi mosollyal az arcodon!

Én kéééérek elnézés: 😛