Menü

Szívem szerint: Ami nincs, azzal nincs probléma?


Mikor kölök voltam mindig ki akartam nyiffantani valakit. Eleinte ez a szűk családra korlátozódott. Például alkoholista fateromat igyekeztem amolyan saját készítésű, borotvahabbal “mérgezett” aprósüteménnyel jobb létre szenderíteni.

mesterlövész, Sniper

Aztán ahogy telt múlt az idő, úgy szép lassan jutott merénylet terv a tágabb családinak, majd osztálytársaknak, tanároknak, a szembeszomszéd kutyájának, épp akinek

Asszem már írtam, hogy mindig kövek voltak a zsebemben, amire egész egyszerűen csak az volt a válasz mikor anyám a miért után érdeklődött, hogy ha jönnek a rossz emberek, akkor ezzel intézzem el őket.

Előbb utóbb persze készítettem merényleti elképzelést, hogy miként intézzek el mondjuk egy miniszter elnököt, vagy királyt is. Nagy rajongással olvastam a szakirodalmat és néztem az adott témában készült filmeket.

Aztán elkezdtem késeket gyűjteni, meg katonai pályán ábrándozni, meg miegymás. Természetesen azt hiszem ennek a meditációnak lett a következménye, hogy az akkori barátaim, (akik azóta már mind abba hagyták, de akkor még sokkal jobbak voltak nálam,) elhívtak életem első Ninjtusu tréningjére.

Szóval mindig is féltem. Egy gyáva gyerekként nőttem fel, akit sokan megszégyenítettek, gyaláztak, megaláztak, lenéztek, főleg olyan dolgok miatt amikről nem is tehettem. Onnan bennem azóta az elszántság, hogy minden áron legyőzzem mikor másokat megszégyenítenek, vagy megaláznak. Még gyerekek között sem szeretem nézni, ha az erősebbek gyepálják a gyengébbeket.

Aztán a félelmeimet megpróbáltam ráhúzni másokra, hogy igazából a cigányok, vagy épp a zsidók, vagy épp ez meg az, vagy épp ez a haverom, vagy amiatt nem vagyok boldog. Szóval amolyan kis ügyefogyott skinhead lettem. Leborotváltam a kis buksimat, bomber dzsekit vettem aminek az ujjára egy kis magyar Nemzetiszín szalagot biggyesztettem, meg Martens bakancsot húztam, és nagyon morcosan kezdtem el nézni mindig mindenkire.

El kezdtem lenézni az embereket, mert egész életemben lenéztek engem is és elkezdtem nagyon csúnyán beszélni, és akkor azt hittem, hogy ez a módszer, az eszköz a boldoguláshoz, mert ugye mindenki így csinál és akkor valaki minél több mindenkit tud lefikázni nevetségessé tenni, akkor az annál népszerűbb, vagy legalább addig sem őt szívatják. Azt gondoltam, hogy szerzek valahonnan egy mesterlövész puskát és akkor majd azzal intézem el a problémákat, mert hát ugye ha valami nincs, akkor azzal nincs probléma.

Végül belecsömörlöttem a lenézésbe, és megvetésbe és főleg abba, hogy nagyon-nagyon lassan fejlődtem szellemileg, lelkileg, meg minden másban is, mert a sok negatív gondolat elvett minden pozitív energiát…

Aztán szép lassan egy idő után a félelem át alakult készenlétté. Ami már nem mániákus volt, hanem sokkal inkább tudatos. Ez nagyon sokat segített, nagy előrelépés volt.

Beálltam Krisnásnak, és bár még sokszor azon kapom magam , hogy előjönnek gyermekkori hóbortjaim, azért csak nem úgy látom már a világot, hogy fekete, vagy fehér. És azt hiszem ennek nagyon sok ember köszönheti az életét.

Főleg azért írtam mindezt le, mert mostanában lépten-nyomon látom a különféle alakulását a mindenféle politikai helyzetnek, ahol egyféle forradalmárok szeretnének forradalmat szítani és megdönteni a jelenlegi rendszert, de igazából az uszításon és lázításon kívül semmi mást nem tesznek, mert nem nagyon vannak olyan ütőképes gyerekek a soraikban akik képesek is lennének tenni valamit. Sokkal inkább amolyan látszat lázadók ők, mint ahogyan manapság a vezetőink is csak amolyan látszat vezetők, és az egész világunk amolyan látszat világ, ahol nem kell lenned igazából semminek, csak úgy kell kinézned, mintha az lennél akinek mondod magad és akkor azok az ostobák akik szintén csak látszanak valaminek maguk közül valónak gondolnak és bevesznek a csapatba, hogy látsszál annak aminek ők is látni szeretnének.

Aztán végül is letettem arról, hogy csak úgy hobbiból embereket öljek, és meghagytam ezt a jogot Istennek. Én csak ki tanulom a szakmát, és másoknak is tovább adom.

Na meg persze megműttettem a szemem, mert azért csak biztos ami biztos, és sosem tudhatja az ember, hogy mikor jön el az ideje annak, hogy alkalmaznia kelljen az élete alatt megszerzett “tudást”…

Eleinte anyukám megpróbálta valahogy ez irányú életszemléletemet Rock-and-roll tánc, majd később Jazz balett iskolába íratással kompenzálni, ami előbbiből nem lett semmi, mert ott meg kellett volna fogni a lányok kezét, az utóbbira meg két évig jártam vagy 30 lány közé. Azt hiszem itt tanultam meg azt, hogy mi az a ritmus, és mi az a folyamatosság. Ezért nagyon hálás vagyok nekik.

Most itt lakom egy templomban és álmomban vigyázok az oltárra, meg mindenkire aki rajta van. Karddal alszom és minden apróságra felriadok. Mindent megnézek mindig, hogy hátha most jön valami, vagy valaki… De szerencsére nem jön ide senki rossz szándékkal, és így nekem sem kell csinálnom semmi olyat, amit bár azt hiszem bármikor gond nélkül, de mégsem szívesen tennék meg…

——————

Sok szeretettel várunk mindenkit a Bujinkan Bhima Dojo edzésein, ahol nem azt tanuljuk, hogyan tudjuk megváltani a világot, és miként tudunk legyőzni másokat, hanem azt, hogy magunkon és azokon a dolgainkon amikre egy cseppet sem lehetünk büszkék, hogyan legyünk úrrá…

Sajnálom azokat az embereket, akik ezeken a dolgokon nem voltak túl gyermekkorukban és most idős fejjel kell átélniük az efféle érzéseket…

Szóval ha azt gondolod, hogy ami nincs, azzal nincs probléma, akkor szerintem gondold át még egyszer. És szerinted?