Menü

Posts Tagged azélet

Az élet legfontosabb kérdése?

Amikor már sok-sok-sok könyvet elolvastam, és úgy éreztem, hogy össze állt a kép a világról bennem, akkor nyilván valóvá vált, hogy ennyi információval amit a tudomány és a vallások adni tudnak nekem, nem sikerült megtalálnom a legfontosabb választ az élet legfontosabb kérdésére.

Az élet legfontosabb kérdése

A szentírásokból, nagy tanítóktól, filozófusoktól, és különböző ideológiai irányzatokból sikerült választ kapnom néhány alapvető kérdésemre. Ki vagyok én?  Mi ez a világ itt körülöttem? Ki csoda Isten? Mi a kapcsolatom Vele? Ezek mindenkinek nagyon fontos kérdések, hiszen a válaszok alapvetően határozzák meg létezésünk minden pillanatát. De a legfontosabb kérdésre, nem kaptam meg a választ…

Hiába értettem a bolygók miértjét, hiába jöttem rá, hogyan marad a festék a falon, mitől nőnek a virágok, miért gyűlölünk, és szeretünk, meg miféle dolgok mozgatják ezt a világot és benne minden embert, az egész teljesen értelmetlennek tűnt. Arra jutottam, hogy ok, teljesen tisztában vagyok mindennel, és értem azt is, hogy levegőt kell vennem és ennem ahhoz, hogy élni tudjak. De a legfontosabb kérdésre való válasz nélkül minden értelmetlennek tűnt.

Az iskolában mindent tanítottak, csak azt nem, hogy miként találjam meg a választ erre a kérdésre. Pedig ez a kérdés az univerzum legkomolyabb kérdése, minden élőlénynek alapvető létszükséglete, hogy megkapja rá a választ, különben életünk csak hamis ábránd, mondhatni időpocsékolás. Ez a kérdés, pedig a Miért?

Mert a miértekből születnek a Hogyanok, nem pedig fordítva. Persze amikor bekerülünk egy Nyugati stílusú oktatási rendszerbe, akkor ott épp fordítva történik minden az életünkben és megtanulunk mindent, hogy hogyan kell csinálni. De a miértekre már nem kapunk válaszokat. Sőt egy idő után teljesen kiölik belőlünk, hogy feltegyük ezt az egyszerű kérdést.

Pedig az életünk, létezésünk minden pillanatát a motivációnk határoz meg. Lehet, hogy két ember látszólag ugyan azt a munkát csinálja, de az egyik lehet ettől boldog, míg a másiknak a legsanyarúbb sorsnak tűnik ugyan ez. Pedig ugyan azt csinálják mind a ketten. A különbség kettejük közt, hogy az egyik természete szerint cselekszik, míg a másikat a megélhetés utáni vágy kényszerít munkára.

Akkor vajon melyikőjük van jó helyen az univerzumban, melyik cselekszik helyesen, és melyik számít egy Rákos sejtnek Földanya testén, aki nem a természete szerint tevékenykedik, pontosan úgy, mint a daganatos sejtek, akik egyszer csak úgy döntenek, egy rossz választás eredménye képpen, hogy épp ellenkezőleg fognak cselekedni mint ami a természetükből fakad.

Vajon melyikőjük lesz képes kiegyensúlyozott harmónikus életet élni, és melyikőjük lesz az, aki frusztrált és irigykedő lesz másokkal szemben? És vajon mi magunk melyikőjükkel töltenénk szívesebben az időnket, melyiktől szeretnénk tanulni, és melyikről gondoljuk azt, hogy egy hasznos tagja az életünknek, a társadalmunknak.

Netalántán mi magunk megvizsgáltuk-e már az életünket ebből a szemszögből, hogy mi melyik ember vagyunk? Az aki, azt teszi amit szeret, amit imád, amiért meg kellett születnie, vagy az, aki elhitte, hogy meg kell felelnie bárki más elvárásainak mint önnön saját maga?

A Védikus Jógaszentírások Dharmának nevezik azt a dolgot, amit természetünkből fakadóan végeznünk kéne. Egy egyszerű hasonlattal élve, a cukor Dharmája az, hogy édes.

Tetteink alapján pedig, amiket most, vagy előző életünkben elkövettünk, kapunk bizonyos visszahatásokat. Ezt úgy hívják, hogy ez a karmánk. A Karmánk dönti el, hogy milyen sikeresek, szépek, egészségesek, gazdagok, szerencsések leszünk ebben az életünkben. És a mi dolgunk mindezt leküzdeni, legyőzni, felül emelkedni rajta, ésmegtalálni azt, hogy mi a Dharmánk, és annak megfelelően élni létezni ebben a világban.

Ebben a témában fogok egy kis előadás sorozatot tartani a Everness Fesztiválon.

Hogyan győzzem le a Karmám, hogy megtudjam mi a Dharmám?

Az előadásokon néhány egyszerű módszerrel segítek majd, hogy megtaláld az élet legfontosabb kérdésére a választ, arra, hogy MIÉRT? Vagyis mi okból létezel itt és most, ésezthogyan tudnád teljesíteni.

A fesztiválon egyébként tartok még ZenDoin Japán Tartásjavító és  Gerincterápiás Jógát, és elvileg lesz egy kis mindenféle durvulást mellőző Ninjutsu praktikus önvédelem is. A Fesztiválon egyébként még rengeteg érdekes, izgalmas program lesz, és egy BalatonKenesei üdülőben lesz 2013.09.13-15.

Nézd meg kik lesznek még ott, ha csak értem és ezért az előadásért úgy gondolod, hogy nem is érdemes eljönnöd, biztos találsz a több mint 300 program közül neked valót.

everness fesztivál

Everness.hu

, , , ,

MEGHALLGATOTT IMÁDSÁG

Erőt kértem az Úrtól,
s Ő nehézségeket adott,
melyeken megedződtem.

Bölcsességért imádkoztam,
és problémákat adott,
melyeket megtanultam megoldani.

Előmenetelt óhajtottam,
gondolkodó agyat adott,
és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam.

Kértem bátorságot,
és Isten veszélyeket adott,
melyeket legyőztem.

Áhítottam, hogy szeretni tudjak,
és kaptam az Úrtól bajbajutott embereket,
akiken segítsek.

Kegyes jóindulata helyett
alkalmat kaptam a jóra.

Semmit sem kaptam, amit kértem -
és mindent megkaptam,
amire szükségem volt!
Imádságom meghallgatásra talált.

Neked is van ilyen történeted?

Neked is szoktak olyan időszakok lenni az életedben amikor úgy néz ki mintha minden ellened fordulna és semmi sem működne? Néha nekem is szokott így lenni. Például most. De nagyon fontos tudnod, hogy ezt nem panaszkodásból írom, hanem csak érdekesség képpen, hátha te is fogod tudni alkalmazni az életedben.

Horváth Ádám Ninjutsu és Jóga oktató, ZenShiatsu terapeuta

EZ NEM PANASZKODÁS:
Szóval 2 hónapja vacakoltam egy bordarepedéssel, amiből a múlt héten egy törés lett, aminek a következménye ként most mozgás ügyileg eléggé be kellett óvatosodnom.
Aztán még mindig nincs meg, hogy hol fogunk edzéseket tartani szeptembertől, így ezen is aggódhatnék.

De nem teszem, mert ezek a dolgok mid-mind tanítanak. Persze erre lehetne azt mondani, hogy ez nem túl sok probléma, de nem írok hozzá még, mert ennyi bőven elég annak a látásmódnak a szemléltetéséhez ami miatt most írok neked.

Mint önvédelem és jóga oktatót egy bordatörés eléggé lekorlátoz. Vagyis semmit nem tudok megmutatni, mindent csak körülírni vagy elmagyarázni vagyok képes. Persze nincs rossz beszélőkém, de azért gondolhatod, hogy ez egy milyen komoly kihívás ettől még.

A másik az új hely, ami pedig már körvonalazódott több formában is, volt úgy, hogy ide, vagy odamegyünk, de igazából minden rendre meg hiúsult. Persze nem probléma, hiszen legrosszabb esetben szabadtéren leszünk még télen is.

Ami viszont fontos, hogy ezekkel a dolgokkal nincs semmi problémám, próbálom a legtöbbet tanulni belőlük, meg a többi mindenből is ami a háttérben húzódik. Ez az a látásmód, ami a megfelelő tud lenni minden kihívás és nehézség idején.

Persze mondjuk próbálnék csak meg idegeskedni törött bordával, egyből kapom a visszajelzést, hogy ez nincs így rendjén. Viszont a sok megpróbáltatás, viszontagság, amik még mindig nem olyan durvák mint mondjuk ha Afrikában születtem volna meg kislányként, de azért le lehetett belőlük szűrni némi élettapasztalatot, valamennyire már a részemmé váltak.

Ennek következménye képpen pedig az izgalmas helyzetet, egyáltalán nem érzékelem csapásként, vagy nehézségként. Hiszen még soha nem gyakorolhattam törött bordákkal pl.

Amitől pedig érdekes az egész dolog, az legfőképpen az az érzés, hogy legbelül teljesen úgy érzem, hogy minden rendben lesz, és nem kell aggódnom amiatt, hogy mi fog történni, mertminden jól fog alakulni. Hiszen a jó ügyért dolgozom, és dolgoztam eddig is, és ezt az égiek mindig segítik, mégha néha úgy is tűnhet, hogy nem.

Egyébként ilyenkor a módszerem az szokott lenni, hogy amikor rosszul alakulnak a dolgok, akkor mindig el kell kezdenem még többet adni mint amit most így.

Ezért azt találtam ki, hogy pár éve össze állítottam egy könyvet, illetve inkább egy könyv trilógiát a harciszerzis bejegyzésekből, ami azt a címet kapta, hogy “A boldogság egy döntés, nem pedig egy érzés.”, na és ezt fogom oda ajándékozni mindenkinek aki csak szeretné. Remélem neked is jó ötletnek tűnik, és érdekel a dolog. HA igen, akkor nem baj, ha egy lájkkal, vagy hozzászólással jelzed. :)

A másik pedig, hogy gyűjtést kezdek el szervezni a Dojonak, hogy hátha úgy könnyebben jutunk majd új helyhez, ezért a következő szemináriumot amit tartok, adományozósra fogom megcsinálni. Vagyis bárki el jöhet, és annyi adományt ad a 4 alkalmas szemcsiért, amit jó szívvel tud. A Téma egyébként Bo, vagyis hosszú bot lesz és vasárnap, vagy szombat délelőttönként fogjuk tartani.

Aztán még a nyáron szeretnék egy Mantra commando estet, mondjuk a Kopaszi Gáton tartani. Oda kiülnénk mint barátok, és csinálnánk egy nagy örömzenélős mulatságot. Már csak össze kell hoznom a zenekart.

Szóval ezek a nagy terveim így hanyatt fekve, a nagy melegben, és remélem veled is hamarosan találkozhatunk majd valamelyik programon, és együtt lehetünk nem csak így virtuálisan.

Ja, és ha most hétvégén vasárnap ráérsz, akkor sok szeretettel várlak az r33 Disco Szemináriumon is, ahová még van 3 szabad hely:

A 3 napos túlélőtúra képeit ahol múlt hét előtti hétvégén voltunk, itt tudod megtekinteni:

,

Ez az amitől szenvedsz:

Néha jó és néha rossz. Ez így működik. De leginkább mindig valamelyik a kettő közül. Hiszen ez a világ a kettősségek örök váltakozásáról szól. A kérdés az, hogy mi miként tudjuk elviselni a jót és a rosszat. Régebben már született egy bejegyzés arról, hogy amennyire élvezzük a jó dolgokat, ugyan annyira fog ránk hatással lenni a rossz dolgok okozta szenvedés. Ez alól nincs menekvés.
csoport-vezető

De a mostani téma ami megigézett, az az elismerés utáni vágyból fakad. Mindannyian elismerést szeretnénk. Szeretnénk, ha a világ elismerné tetteinket, létünket. Szeretnénk, ha szeretnének bennünket. Szeretnénk, ha fontosak lennénk valakinek. Ezért aztán keressük a csapatunkat. Keressük a mestereinket. Azokat az embereket akiktől megkapjuk ezeket az érzéseket, ezekre az igényeinkre.

Vadászatunk során különböző vezetőkhöz, és csoportokhoz csatlakozunk, hogy hátha majd ott kaphatunk valamit. Ezek lehetnek a deszkások, vagy akár a Jehova tanúi is, vagy csak egy motoros banda, esetleg beállhatunk rendőröknek, vagy drog dealernek. Attól függően, hogy milyen emberek elismerésére vágyunk. Többnyire olyan embereket keresünk amilyen mi magunk is vagyunk, de gyakran elő fordul, hogy csalódnunk és szenvednünk kell ezektől a vezetőktől, csoportoktól. De nem azért általában mert baj lenne velük, hanem a probléma általában ahogy mindig a mi készülékünkben van.

Általában akarunk lenni “valakik” ezekben a csoportokban, vagy van egy elképzelésünk arról, hogy ezeknek az embereknek, vagy ezeknek a vezetőknek hogyan kéne viselkedniük, és mennyi tiszteletet, törődést és megértést kéne irányunkba sugározniuk. Persze ez lehet életünk különféle szakaszaiban más és más, de igazából mindig erre van szükségünk. Csak nagyon kevesen csatlakoznak úgy valahová, hogy azt nézik mi az amit a csoport ad másoknak, és mi az a dolog amit ők is bele tudnak tenni ebbe a dologba.

Adok-kapok. Vagyis a nehézség abból származik, hogy nem vagyunk hajlandóak adni, hanem mindig kapni akarunk. Ez a leginkább akkor fordul elő, amikor pénzért várunk el egy szolgáltatást, vagy képzést. Csalódásunk pedig attól szokott teljes lenni, ha ráadásul még rosszul is döntöttünk, és rossz mesterhez, vagy rossz csoporthoz csatlakoztunk, mert nem az az utunk, csak valamiért behaluztuk, hogy nekünk ennek vagy annak kell lennünk. Persze ez sem véletlen, hiszen éppen lehet egy csalódásra van szükségünk fejlődésünk szempontjából, hogy megtaláljuk végre életünk célját, hogy miért kellett a földre megszületnünk.

Nők esetében ez persze még nehezebb, mert a feminizmus és egyenjogúság fő szószólói meg vannak arról is győződve, hogy ugyan azok a törvények vonatkoznak a férfiakra és nőkre egyaránt. Pedig ez cseppet sem így van. Hiszen míg egy férfi ivarérett marad egészséges életmód mellett akár a halála pillanatáig, addig egy nőnek ketyeg a biológiai órája. Ez pedig azt jelenti, hogy ha szeretné megélni valódi női mivoltát, márpedig miért is ne szeretné, hiszen ez az egyetlen dolog ami boldogságot tud okozni, ha a saját szerepünket játszuk, nem valaki másét, akkor erre érdemes törekvéseket tenni, nem pedig valami másra.

Mert ma a világ tele van olyan nőkkel akik keresik a boldogságot, de mindig rossz helyen, hiszen nem azon dolgoznak, hogy miként váljanak tulajdonságaik és képességeik alapján egy vonzó nővé, aki a későbbiekben feltételezi a jó anya, jó háziasszonyságot is, hanem valami egészen más érték alapján igyekeznek felhívni magukra azoknak a hím egyedeknek a figyelmét, akik mindent akarnak, csak nem egy olyan kapcsolatban élni, ami boldoggá tudna tenni egy nőt.

Így az értékrend elferdítésével, a macsók és modellek világában a magukat normálisnak gondolók, megpróbálnak versenyezni ezekkel az egyedekkel, amiből mindig csak kudarc lesz az eredmény. Mert nem mindenki erre születik, és nem lesz mindenkiből filmsztár, meg topdíva. Minél hamarabb jön erre rá valaki, és minél hamarabb rúgja ki azokat az embereket az életéből akik azt híresztelik, hogy „bármivé válhatsz, csak akarnod kell”, annál hamarabb fogja megtalálni élete célját.

Ehhez természetesen szükség van a megfelelő őszinteséghez, másokkal, de legfőképp saját magunkkal szemben. Különben csak a csoporttól, vagy a vezetőjétől fogunk valami olyasmit elvárni, ami nem jár nekünk, és amire igazából nincs is szükségünk. egy olyan dologban próbálunk meg elismerést kivívni, amire nincs képesítésünk. Egy olyan dologra pazaroljuk a drága emberi perceinket, amire nincs keretünk.

+18 amikor ennyi voltam:

Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani ezt a fajta életvitelt, mint amikor 18 voltam, és egy gyárban dolgoztam. Heti hat napban kellett kábeleket bandázsolni, meg csomagolni egy szalagon, és jó pár korombeli fiatal volt még ott, akik güriztek, spóroltak, hogy havonta egyszer el tudjanak menni drága ruhákba öltözve, nagyon sok pénzt elszórakozni. Én már akkor is acélbetétes bakancsra, meg málha mellényre gyűjtöttem de nem tudtam hozzá szólni ezeknek az embereknek az életviteléhez, és legfőképpen nem tudtam részt venni benne, ami miatt ugye hülyének is néztek. Hiszen ebben a csoportban mindenki így élt, és a szallag vezető, vagyis a főnök is el ment ezekbe a bulikba és együtt szórakoztak, szenvedtek. Természetesen 18 évesen szenvedtem attól, hogy nem ismernek el, meg hogy sajnálom elinni meg eltáncolni a pénzt amit megkeresek, egészen addig a napig amíg rá nem jöttem, hogy nekem semmi keresni valóm itt és inkább tovább álltam katonának.

Amíg nem vagyunk képesek magunkba szállni és megvizsgálni a helyzetünket, hogy mi az a dolog, amit ha bármit csináltunk is eddigi éltünkben, nem tudtunk letenni, akkor sosem fogjuk megtalálni azt az életet ami elégedettséget okozhat nekünk, mert nem azt fogjuk tenni ami miatt vágyunk volt megszületni.

Természetesen akadályok és nehézségek lesznek a természetünkhöz leginkább közel álló pálya gyakorlása során is, hiszen a lényeg a fejlődés. De ezeken a feladatokon nem foglyuk úgy érezni, hogy teljesen hiába való a küzdelem, hanem lényünk fog ragaszkodni a küzdelemért, akár még halálunk árán is.

A Bhagavad Gita azt mondja, hogy „Jobb a saját kötelességünket végezni egész életünkben rosszul, mint valaki másét végezni jól.” Ezt pedig elég kemény megérteni, de ezért is adom ezt a könyvet ajándékként a harciszerzi tudatos tanfolyamhoz, ahol az első lépéseket tesszük meg önmagunk felé.

Végkövetkeztetés pedig annyi volna, hogy csak csendben és alázatosan találhatjuk meg önmagunkat. Ha csak akkora nagy ászok nem vagyunk, hogy egész csoportokat és mestereket formáljunk át olyanná amilyenre nekünk szükségünk van. De ha át tudjuk őket formálni, akkor meg semmi értelme nem volt csatlakozni, hiszen nem tanultunk és fejlődtünk semmit. Az alkalmazkodás művészete az ami segít a tökéletessé válásban, nem pedig a harc, vagy politizálás a csoport tagjai, vagy vezetője ellen az ami előbbre visz minket utunkon.

Mert ha nem érezzük, hogy jó helyen vagyunk, jó emberek között, akiktől nagyon sokat tudunk tanulni, akkor lehet, hogy nem a helyünkön vagyunk. Főleg, ha azt gondoljuk, hogy ezeknek az embereknek kellene tőlünk megtanulni valamit… Mert ebből a gondolatból csak boldogtalanság és csalódottság fog származni. Mert nem a szolgálat az alapja, a nyitottság, hanem az, hogy „Lenni akarok ÉN is valaki itt, vegyetek már észre.”

Ezt mind tapasztalatból írom, mert láttam sokszor, sőt sokszor megvádoltak azzal, hogy lenni akarok én is valaki és csak önös érdekek mozgatnak. Ami igaz is. De nagyon fontos, hogy mi a motiváció. Mert azt gondolom, hogy amire mindenki vágyik, azt én nem tudom megadni, csak Isten. Innentől fogva másoknak is segíteni, hogy kapcsolatba kerülhessenek Istennel az egy jó dolog. Főleg mert tapasztalom, hogy így van, meg mert főleg kapok hozzá erőt és energiát is.

„Ha Isten velünk, ki ellenünk?”

Vagy megpróbálunk kapcsolatba lépni a nagy főnökkel és megpróbálunk mindent és mindenkit az Ő küldöttjének, hírvivőjének, tanítójának látni, vagy örökké csak szenvedni és csalódni fogunk, mert Isten mindenható egyedül és Ő tud az lenni akire nekünk szükségünk van valójában. Mi emberek minden tulajdonságának amire mások csak vágyhatnak, pusztán a töredékeit kaptuk különféle kombinációkban… Akit, amit mi szeretnénk, az pedig nem más mint Ő…

Az élet művészete:

Persze nem árt Istennel szemben is alázatosnak lennünk és elfogadnunk, hogy Ő aztán tanít minket és nem azért történnek velünk a dolgok, mert nem szeret, vagy nem figyel, hanem azért, hogy végre megtanuljuk, hogy mik azok a dolgok amiket el kell fogadnunk, mert nincs hatalmunk felettük, és mik azok a dolgok amiket meg kell változtatnunk, mert azok a mi feladataink. Ez pedig nem más mint az élet művészete…

, , ,

Az én imám.

Drága Jó Istenke!

Köszönöm neked, hogy itt lehetek. Köszönöm, hogy imádkozhatok hozzád. Köszönöm, hogy szeretsz engem és minden más élőlényt is. Ez nagyon megnyugtató nekem, amikor olyan leckéket adsz fel amiket nehezen tanulok meg. Köszönöm neked, a fákat, a virágokat, a madarakat.

Hála telt szívvel mondok köszönetet Neked az elmúlt 32 évért, és hogy úgy érzem eddigi életem minden egyes perce előre vitt és talán nem tudnám azt mondani semelyik jelentre sem amit te a legnagyobb rendező rendeztél életem filmjében, hogy haszontalan, vagy kihagyható lett volna.

ima nepálban

Köszönöm neked a barátaimat, akik mellettem állnak, legyek bármekkora paraszt, vagy bunkó velük, vagy másokkal, mert tudják, hogy legbelül szeretem őket és igazából jót akarok, nem csak nekik, hanem az egész emberiségnek. Köszönöm, hogy adsz nekem ilyen embereket, akik nélkül az élet sivár és kihalt lenne. Persze tudom azt is, hogy egy nap mindannyiunkért el jön a halál, de köszönöm, hogy ha nekem lesz lehetőségem tovább élni, akkor olyan történeteket mesélhetek majd róluk, ami okulására és épülésére válik a hallgatóságnak. Remélem az én történeteim is ilyenek lesznek, ha majd egyszer nem leszek és tábortűz mellet jutok eszükbe, ahol az ember olyan dolgokról mesél amik megérintették a szívet.

Köszönöm neked, hogy ezek a barátaim sokféle arcodat és nevedet ismerik, és köszönöm, hogy egyikük sem vállt az ellenségemmé ettől, sőt együtt tudunk beszélni rólad, a mi közös ismerősünkről, úgy, hogy közben mi magunk is többek és többek leszünk csak azáltal, hogy Rólad hallunk, Rád gondolunk.

Köszönöm neked a Kis Fekete Gyémánt Hercegnőmet, akin keresztül megtanítottál a megbocsájtás legnagyobb leckéjére, amin keresztül megismerhettem a szeretet olyan régióit, amiket soha nem is gondoltam, hogy léteznek.

Köszönöm neked, hogy ép és egészséges vagyok, és nem kell nélkülöznöm sem, mint a földön élő más embereknek. Köszönöm, hogy adtad nekem ezt a sok képességet, hogy jég hátán is megéljek, meg köszönöm azt is, hogy most, hogy már tudod, hogy a jég hátán is megélek, nem küldesz a jég hátára. Bár ha akarod bármikor megteheted, hiszen Te vagy Isten és ha úgy látod jónak, hogy erre van szükségem, úgy is meg fogod tenni. De tudom, hogy ennem akkor is fogsz adni, még ha esetleg hiányozna egy két dolog a mostani életemből.

Nagyon köszönöm neked, hogy annyi sok különleges embert küldtél a Dojoba, akikkel együtt edzhetek, és akikből talán igazi harcos válik, ha elég sokat imádkoznak hozzád kitartásért és át tudnak lépni azokon a kapukon amit az ezen az úton járóknak rendeztél be.

Köszönöm neked, hogy vagy, hogy létezel, hogy beszélsz hozzám, másokon keresztül, hogy simogatsz a széllel, hogy könnyeiddel áztatsz mikor esőt küldesz, hogy napfénnyel cirógatod arcomat, hogy ne csüggedjek el mikor fejem le hajtanám, mert szembesülök saját gyarlóságommal. Hálásan köszönöm, hogy imádkozhatok hozzád, hogy beszélhetek Veled és hálás vagyok azért, hogy tudom, hogy hallod, még ha kései órán szólok is. Hiszen téren és időn túl vagy, itt a kis szívemben, és csak mosolyogva nézed, ahogy táncot járnak a különféle démonok odabent, és mégsem hagysz el engem, hanem megőrzöl magadnak, mert tudod, hogy igazából téged kereslek mindenben. Minden szóban, minden dalban, minden lépéssel hozzád vágyok, mint ahogy mindenki más is.

Igazából minden jó, minden rendben van és általában tudom is látni, így nem is kérnék tőled, csak egy dolgot.

Kérlek add meg nekem az intelligenciát, hogy megértsem mi a vágyad velem kapcsolatban, és eszközzé válhassak a kezedben. Olyanná amilyenné csak szeretnéd…

Sok szerikével a te Ádid, akinek annyi nevet küldtél már, meg annyi tanítót, hogy nem is tudja hogy a fenébe írjon alá Neked egy efféle levelet, vagy imát.

Szóval mindörökké pusszantás á

Te miért vagy hálás?

, , , , ,

Üdvözlöm! Ön a Kali-Yugában létezik éppen, a hazugságok és álszentség korában.

Bár a 2012-es világvégét túléltük, ez csak azt jelentheti, hogy a Kali-Yuga, a hazugságok, veszekedések és álszentségek kora dübörög tovább gőzerővel. Nem árt tisztában lenni azzal, hogy miként érjük el, hogy a mi életünkre ezek a dolgok ne legyenek hatással.

Mijen korban élünk, mi jellemző erre a korra?

A Védikus írások azt mondják, hogy a kor neve amiben éppen élünk, a Kali-Yuga. Egyszerű szabad fordításban a bűn kora. Kali a korszak uralkodója tulajdon képpen nem más mint a Sátán, ördög, maga  a gonosz. De ezt a korszakot nevezik úgy is, hogy a hazugságok és az álszentség kora, vagy a veszekedések és civakodások kora. Az a kor amikor nincs egyet értés az emberek között és bármilyen apróságon képesek összeveszni, vagy megharagudni másokra.

Itt pedig el is érkeztünk oda, hogy edig semmi újat nem mondtam, hiszen ha figyeljük az életünket akkor láthatjuk a környezetünkben, a családunkban, barátainkon, vagy csak saját magunkon, hogy igen, tényleg így történik.

Mikor kezdődött, meddig fog tartani a Kali-Yuga?

Itt egy jó és rossz hírrel kell szolgálnom. Mert az igazság az, hogy habár az összes kor közül (összesen 4 van) ez az utolsó, ez a legrövidebb, így is jóval hosszabb minthogy megélhetnénk a végét. Valamivel több mint 5000 esztendővel ezelőtt kezdődött, és még valamivel több mint 427 000 éven át fog tartani.

Ezt természetesen nehéz megemészteni és feldolgozni, ha most találkozunk először az információval és mindent elhittünk amit az iskolában mondtak történelem meg földrajz órán, vagy mondjuk hittanosok voltunk éppen. Na de nekem nem is célom bárkinek a meggyőzése. Egészen egyszerűen azt az értékrendet amit 30 évnyi keresés, rengeteg csalódás, megtörés, elpusztítás, de mindig újra és újra talpra állás után az életemben követendőnek tartok szeretném megmutatni. Mert tapasztalom, hogy működik.

És ez a látásmód szerint teljesen felesleges azon agyalni, hogy mikor kezdődött, vagy mikor fog véget érni, hiszen a világ vége az ugye azt jelenti, hogy meg fogunk halni. És ez mint az élet vele járója, bármikor bekövetkezhet bármelyikünkkel. És ha én mondjuk meghalok miután fellőttem ezt az írást a netre, vagy te halsz meg miután elolvastad, akkor nekünk akkor jön el a világ vége. A világ vége bármelyik pillanatban bekövetkezhet bármelyikünk számára.

És itt most mindegy, hogy hiszünk-e Istenben vagy nem, elfogadjuk-e a tanácsait az életünkre vonatkozólag vagy nem, vannak törvények amik ellen nem tehetünk, mert ezek a teremtő törvényei és attól, hogy valaki azt mondja nincs Isten szerinte, attól még létezni fognak. Születés, betegség, öregség halál, mindannyinkat utol ér akár tetszik akár nem.

De vannak sokkal egyszerűbb és kézzelfoghatóbb törvények is, amiket akár most azonnal le tudsz ellenőrizni, ha nehezedre esne elfogadni ezt, mint például, ha felugrunk akkor vissza fogunk esni, és bármit dobunk fel bármilyen magasra, az is mind vissza fog hullani a földre.

Nem is fejtegetném tovább azt, hogy miért érdemes elfogadnunk Isten létezését és megtudnunk, hogy akkor ki is Ő valójában és kik vagyunk akkor mi, ha Ő az Ami és Aki. A lényeg az, hogy a világ végét Isten hozza el mindannyiunk számára és akkor amikor Ő akarja. És azért mert hallhatatlan lelkünknek nem ez az igazi otthona amit magunkénak, vagy önmagunknak gondolunk épp most ebben a pillanatban.

Hiszen mindannyian Isten parányi szerves részei vagyunk, három tulajdonsággal: Mindent tudunk, Mindig boldogságot tapasztalunk, és mindezt örökkön örökké.

Na de akkor miért szenvedünk, ha mi lelkek vagyunk és örök boldogságban van részünk?

Mert igazából nem szenvedünk, csak azt gondoljuk, hogy szenvedünk. Mivel jelenlegi börtönünket ezt a testet gondoljuk tévesen önmagunknak, ezért azok a dolgok amik ebben a világban hatnak ránk, illetve hatnak erre a testre, azt mind önmagunknak gondoljuk és az értékrendünk szerint ahogy szocializálódtunk, jónak vagy rossznak gondoljuk…

Amíg nem sikerül fölé emelkednünk ennek a téves felfogásnak és megvalósítani lelki önvalónkat, addig pedig mindig fogjuk tapasztalni a kettősségek váltakozásából származó gyötrelmeket. Ez a test nem más mint egy gép amivel tapasztalhatjuk mi a halhatatlan lelkek, a kettősségek örök váltakozását. Sötét-Világos, fiú-lány, hideg-meleg, boldogság-szenvedés, jó-rossz stb…

Mi Kalinak a Sátánnak ennek a kornak az uralkodójának a fő módszere?

Sátán a legkedvesebb személy és a legjobb fej aki létezik. Ősi nevén Kali az az élőlény aki mindig támogat bennünket céljainkban és soha semmiben nem akar meg akadályozni bennünket. Ez az Ő módszere. De ez Isten módszere is. ezért teremtette ezt a világot nekünk, hogy ha akarunk, akkor hallgathassunk a Sátánra. A Sátán pedig nem egy ember aki elénk fog állni és azt mondja, hogy Ő a Sátán (persze ilyen is van) hanem ő az aki mindig más embereken keresztül fog megkísérteni bennünket a gyengeségeinken keresztül.

Ez ennek a korszaknak a lényege és a Sátánnak a legfőbb módszere a megosztás. Oszd meg és uralkodj ha így jobban érthető. Vagyis Kalinak a legfőbb eszköze az, hogy a barátok, szerelmek, családok, országok, népek ne legyenek együtt… Mert az egységek ellen nem tud semmit csinálni, hiszen ahol a szeretet össze tart egy családot, egy baráti társaságot, egy országot, vagy egy népet, ott mindig meg tudják beszélni a problémákat.

Sátán úgy intézi a dolgokat, hogy ő tűnjön a legjobb fejnek és úgy látszódjon hogy ő neked akar jót, de igazából neki az az érdeke, hogy ne legyél azokkal akiket szeretsz.

És így kezdődik minden civakodás, minden veszekedés, minden probléma, minden háború. Keres egy jó okot amiért el hagyod, vagy megbántod azokat akiket szeretsz, vagy azok bántanak meg téged.

Miért és hogyan történik a sok veszekedés?

Az, hogy most Kali-Yuga van, azt jelenti, hogy mindent félre fogunk érteni, vagy mások fogják félre érteni a mi mondandónkat viselkedésünket reakcióinkat. Ez egy ugyan olyan törvény, mint a gravitáció. Akár tetszik, akár nem tetszik ez van és innen indulunk most éppen.

És mivel általában nem győztük le a szívünkben a büszkeséget, mely a félelmeinkből táplálkozik, hogy lenni akarunk valaki és meg akarjuk mutatni azt, hogy velünk aztán így nem lehet, meg nekünk aztán ezt nehogy már valaki megmondja. Így a büszkeségünkön keresztül mely abból a félelemből táplálkozik, hogy nem lesz jó nekünk, mert nem hiszünk abban, hogy Isten úgy rakta nekünk össze a világot, hogy minden jó lesz, azt gondoljuk, hogy tennünk kell valamit. Meg kell mondanunk a véleményünket, a vélt igazságunkat…

Mivel mindenki így érzi, ezért mindenki megmondja a másiknak és már el is érkeztünk a veszekedéshez. Tehát: Félelem, Büszkeség, és ebből lesz a rossz reakció…

Hogyan tudom kivédeni ezeket?

Természetesen minden félre értést és rosszat nem lehet kivédeni, hiszen ez a korszak erről szól. De nagyon sokat tehetünk azért, hogy ránk ne legyen hatással.

Változtassunk a szokásainkon és próbáljunk erre inspirálni másokat is.

1. Ne hazudj! Ez az alap. Legyél őszinte magaddal elsősorban először. Nézd meg, hogy boldog vagy-e úgy ahogy élsz. aztán azt, hogy tudsz-e változtatni? Aztán utána már tudsz őszinte lenni másokkal is. Persze a hazugság jó módszernek tűnhet, hogy ne legyen veszekedés, mert néha rosszul reagálnak mások az igazságra, de az a tapasztalatom, hogy amennyit nyerünk egy hazugsággal, hogy elkerüljünk egy balhét, legalább 10-szer akkorát bukunk mikor kiderül az igazság, és akkor már nem csak annak a terhe zuhan ránk, hanem az is, hogy hazudtunk…

2. Légy Józan! Első lépésnek már az is tök jó, ha szert teszünk egy józan látásmódra. Józan látásmódra pedig hogyan másképp tehetnénk szert, minthogy nem iszunk, drogozunk, vagyis semmilyen mesterséges tudatmódosítóval nem ködösítjük el magunkat.

Mert hát ha tiszták vagyunk, akkor is önzőek, büszkék és irigyek vagyunk különböző mértékekben, de ha még mindehhez sikerül el is szállnunk, akkor aztán egy-egy apróságból tényleg képesek vagyunk világháborút kirobbantani. Amiben nem az a szomorú, ha kirobban, hanem az, hogy igazából csak saját magunknak okozunk vele szenvedést.

3. Győzd le a lustaságot! A legtöbb ember retteg az élettől, retteg a Sátántól és attól, hogy az emberek bántani fogják, ezért nagyon sokat akar aludni. Amíg alszom, addig ugye legalább nem bánt senki, hanem el vagyok bújva a jó meleg ágyba a világ elől. Na de előbb vagy utóbb fel kell kelni és mégis csak találkozni kell a világgal, ahol vár ránk a Kali-Yuga, a hazugságok és álszentségek kora. Ezen felül emelkedni pedig komoly munka, mert le kell győznünk saját magunkban a félelmeinket, büszke dölyfösségünket, önzésünket és agressziónkat. Ez pedig munka, tanulás és gyakorlás. Vagyis ébren kell lennünk, találkoznunk kell emberekkel és különböző „éles” szituációkban kell valóban meg is tennünk, hogy nem húzzuk fel magunkat egy egy szituáción, nem vesszük magunkra mások sértéseit stb.

Erről el kell olvasnunk pár könyvet, találkoznunk és hallanunk kell ilyen emberektől, vagy legalábbis olyanoktól akiknek szintén célja, hogy fölé emelkedjenek ezeknek a dolgoknak.

4. Megértés és szeretettel elfogadás. Az első állomás az lesz, hogy ha elkezdjük gyakorolni a fenti két pontot, hogy mikor támadás érkezik a mi egónk felé, akkor nem húzzuk fel magunkat és megpróbálunk kedvesen megértően reagálni a szituációban, főleg akkor ha a másiknak még nincs is igaza. Ez persze nagyon nehéz és sok gyakorlást igényel, de ha meg akarjuk változtatni a kapcsolatainkat oly módon, hogy a korszak hatásai ne legyenek rá befolyással, akkor el kell kezdenünk gyakorolni. Ha képesek vagyunk így tenni, akkor 4 lépcsőn fogunk ismét átmenni:

  1. Először furcsállni fogják,
  2. Aztán kinevetnek bennünket, hogy balekok vagyunk.
  3. Ez után heves ellenállásba fogunk ütközni és a gyülölet különféle hullámaival fognak ránk támadni.
  4. Elfogadás. Legvégül, ha mindvégig megőrizzük a nyugalmunkat, a józan és szeretettel teli látásmódunkat, akkor el fogják fogadni tőlünk amit mondunk. Ide viszont esélyünk sincs eljutni drogokkal, vagy tanulás nélkül.

 

Vagyis meg kell változtatnunk az életünket.

A változás azt jelenti, hogy változtatunk első sorban magunkon. Ott legbelül, ahol a legnehezebb. Először új szokásokat kell felvennünk, olyanokat amik segítenek bennünket elsősorban józanul gondolkodni. Tudom, hogy manapság ha bárkinek bármi gondja van egyből leissza magát, vagy bedrogozik. Mert így egyszerűbbnek tűnik. De igazából nem lesz az és ott legbelül mindenki tudja és érzi. Ezt a döntést azonban meg kell hoznunk bármi áron, különben esélyünk sincs arra, hogy eljussunk az elfogadásig. Sőt nem elég csak meghoznunk a döntést, hanem mindvégig ki is kell tartanunk, mind a 4 lépcsőn át…

Hátrébb kell lépnünk egy lépést az életünktől és el kell kezdenünk szemlélni egy lépéssel távolabbról magunkat a reakcióinkat az érzéseinket. Ha nem tesszük meg akkor továbbra is csak indulatokkal fogunk válaszolni mások indulataira. Mondjuk azokéra akik nincsenek tisztában ezekkel a dolgokkal mert soha senki nem mondta el neki, hogy erőszakra nem lehet erőszakkal válaszolni, hanem csak  elfogadással és szeretettel lehet eljutni bárhová…

(Természetesen vannak olyan szituációk az életben amikor nincs lehetőség megbeszélésre és erőszakot kell alkalmazni, és ezzel a témával sokat foglalkozunk Ninjutsu edzésen, még mielőtt valaki szentimentálisnak gondolná az eszme futtatásomat)

És legvégső esetben le kell cserélnünk az ismerőseinket. A barátok így is meg úgy is cserélődnek és csak az igaziak maradnak meg. Tehát nem olyan rossz dolog, ha mi magunk választjuk meg őket és nem csak olyanok vannak akikkel egy-egy házibuliban ittunk… Érdemes olyan emberek társaságát keresni akik maguk is igyekeznek szebbé és jobbá tenni ezt a világot…

Kivel töltjük az időnket, kik a barátaink, kik a tanácsadóink?

Mert ha ragaszkodásból maradnak csak a régi cimborák, akkor nem fogunk változni. Tehát nem eldobni kell az embereket, hanem mérlegelni, hogy melyikükre érdemes mennyi időt tölteni a fejlődésünk céljából.

Például, ha van egy probléma és azt megbeszéljük a haverunkkal egy kis kokaint felszippantva, akkor abban a pillanatban lehet hogy éppen logikusnak tűnik az az értékrend alapján amiben vagyunk és a javaslata is jónak tűnik. De hacsak ő nem egy Avadhuta (Olyan személy aki bármit megtehet, mert ismeri az élet legvégsőbb célját és mindig annak a fényében beszél) Akkor valószínűleg nem lesz képes nekünk megfelelő segítséget nyújtani.

Néhány más példa:

Párkapcsolati problémákat kivel érdemes megbeszélni?

Egy jó baráttal, akivel együtt szoktunk piázgatni és hasonló problémákkal küzd mint mi, vagy egy olyan személlyel, aki már hosszú ideje él párkapcsolatban, családban és van bőven tapasztalata egy működő, tudatosan működtetett kapcsolatról?

Önvédelmi szituációkat kivel érdemes megbeszélni?

Egy cimbivel akivel a Sárkány közbelép óta együtt megyünk moziba a legújabb akciófilmeket megnézni, utána meg bepiázunk és a filmen fellelkesülve szétverünk pár kukát, vagy egy hiteles önvédelem oktatóval aki esetleg már maga is részt vett pár vérre menő szituációban?

És a példákat sokáig fel tudnám sorolni még, de remélem ezzel a kettővel is sikerült rámutatnom, hogy meg kell válogatnunk azokat az embereket akiknek a véleményére adunk, méghozzá az eredményeik alapján. Természetesen vannak kivételek, mint ahogy minden szabály alól vannak, hiszen a szentek, az olyan nagyszerű személyek akik Istennek adták az életüket és így Isten olyan megvalósítással és tudással ruházta fel őket, hogy képesek bármilyen témában bárkinek segíteni. (Mint a múltkori videó pl Feri Atyával)

És nem kell megijedni, mert bizony, ha mi a boldogság felé vezető utat választjuk, akkor azok a barátaink akik ezt nem értik, szintén a 4 részen keresztül fognak menni a velünk való kapcsolatban, vagyis először csak felhúzzák a szemöldöküket, aztán kinevetnek, majd ellenségesek lesznek és itt a legnehezebb, mert ugye még úgy is tűnhet, hogy kimondjuk, hogy „öri hari”, de ha itt visszalépünk, akkor elbuktunk és újra kell kezdenünk, viszont ha tovább lépünk, akkor idővel ha ezek az emberek igazi barátok, akkor végül el fogják fogadni a döntésünket…

Néhány tipp még amivel fölé tudsz emelkedni a veszekedéseknek, félre értéseknek a teljesség igénye nélkül:

Korai kelés, kevesebb alvás (6-7 óra elég), meditáció (rendszeres), szentírás olvasás, edzés, harcművészet, jóga, hidegvízben fürdés (vagy csak a végén egy gyors hidegzuhany), rendszeresség… stb

Valamint a legvégső tuti megoldás:

Ezt már direkt csak ide a végére írtam, hogy a legkitartóbbak leljék csak meg. Szóval az a helyzet, hogy most mindezt azért olvashattad el idáig, mert most ebben a bűnös korszakban a Kali-Yugában a Sátán korában, ahol lábbal tiporják a tisztességet és az erkölcsöt, az egyéniséget és a legbelső személyiséged, hogy megerőszakold magad minden este egy színpadon ahol azok előtt szerepelsz akikről úgy gondolod hogy fontosak neked, van egy különleges lehetőséged.

Ez a különleges lehetőség a jóslatok szerint az arany kor, aminek a hajnalán élünk. 500 éve kezdődött el, és összesen 10000 éven ár fog tartani. ennek az aranykornak a fényében olvashattad mindezt az információt ebben a bejegyzésben, illetve az összes többiben itt a harciszerzin. Mert én a blog gazdája mikor megértettem a jelentőségét annak amit megtudtam, egyből úgy gondoltam, hogy inygen és bérmentve szeretném az egész világ rendelkezésére bocsájtani. Ezért kezdtem el blogot írni. :)

A dal ami a bejegyzés elején ajánlva van háttér zenének, Isten egy inkarnációjának 8 versből álló jó tanácsa erre a korra. Úgy hívják hogy Siksastakam.

Őt úgy nevezték, hogy Caitanya Maháprabhu, vagy más néven Gauranga Maháprabhu. Ő hozott el egy módszert, amivel bárki bárhol bármikor fölé tud emelkedni ezeknek a problémáknak, meg tud menekülni a hazugságok és félre értések elől, mert kapcsolatba kerül ezen a módszeren keresztül a szívében lakozó Istennel.

Ez egy különleges meditáció, amit bárki, vallásos-vallástalan, hívő-hitetlen, szegény-gazdag, fiú-lány, bárki gyakorolhat és automatikusan működni fog. A meditáció pedig nem más, mint egy mantra meditáció. Egy különleges mantra, melynek az éneklése bárhol bármikor engedélyezett, mindenféle szabályok nélkül.

A módszer pedig csupán annyi, hogy énekelni kell ezt a különleges mantrát:

Hare Krisna Hare Krisna

Krisna Krisna Hare Hare

Hare Ráma Hare Ráma

Ráma Ráma Hare Hare

És jöjjön bárki ellenünk, támadjon ránk élőholtak, vagy vámpírok serege, értsünk félre bármit szeretteinktől, vagy szenvedjünk bármennyire saját ostobaságunktól, mindig minden meg oldódik… Persze énekelheted Isten többi nevét is, Jehova, Allah, Buddha, vagy imádkozhatsz a küldötteihez, mint a nagy Mohamedhez, vagy Jézushoz, a lényeg, hogy tegyél erőfeszítést arra, hogy Istennel legyél, ne pedig a saját önző vágyaiddal.

Ahhoz azonban, hogy ezt is ki merjük próbálni, le kell győznünk a saját félelmünket, hogy merjünk hangosan énekelni. Először csak egyedül javaslom, vagy énekeld velem itt:

Most szombaton RathaYatra fesztivál Budapesten!

Találkozunk a szekér mögött, elvileg még én is énekelek egy kicsit, mert Krisnás barátaim megkértek!

Olvasd el milyen élményekkel lettem gazdagabb amikor kimentem eddig:

Ezt mindenképpen:

http://harciszerzi.hu/ratha-yatra_tanc_halalig_es_utana_meg_vissza_fele/

Itt pedig az eddigi élményeket és ajánlásokat találod mindenféle rendszer nélkül:

http://harciszerzi.hu/page/2/?s=ratha+yatra

, , ,

Jégvihar, avagy életem második legdurvább története! (Nepáli Napló4)

Szerettem volna a kézzel lejegyzetelt nepáli élményekből egy teljes naplót kidolgozni, úgy ahogy azt a svéd, vagy az indiai út során tettem, de sajnos ez a projekt nem akar össze jönni. Az első négy napot, eseményt megírtam, és hát a java még csak ezek után kezdődött… Ma pont van időm írni úgy hozta az élet. Ennek nagyon örülök, mert imádom levésni a gondolataimat, abban bízva, hogy valakinek, talán neked segíthetnek a kalandjaim, ha másban nem, hát abban, hogy ne kövesd el ugyan ezeket a hibákat.

Harci szerzi Nepálban a Himalayaban

Szóval az elején érdeklődve teli indultam Nepálba, hogy aztán gyorsan megpróbáljak beolvadni a megérkezés után, majd egyből a sűrűjében találtam magam egyhalottégető kellős közepén, hogy utána megértsem ki is vagyok valójában, és azon a szent helyen ahol Buddha fogát őrzik, miként emlékeztem vissza arra ami és aki előző életemben voltam. (Ugyan azokkal a helyszínekkel amiket egy előző életes utazás során is láttam.)

Bár ezek még csak az első napokban történtek, mint olvashattad őket, elég intenzív nyomot hagytak bennem, hiszen akkor és ott lejegyzeteltem, majd itthon begépelhettem neked ezeket a történeteket benyomásokat, érzéseket. Pedig a java még csak ez után következett. Eredetileg egy könyvet, vagy legalább egy 50 oldalas kis szösszenetet szerettem volna írni a Nepálos élményekből, melyeknek ez az első négy története lett volna és szépen apránként írtam volna meg a többi kis kalandot, de aztán valahogy az élet úgy hozta, hogy nem sikerült ezt az utat teljesen megosztanom, csak itthon vár az íróasztalomon az eredeti kézirat, hogy egy nap majd talán.

 Harciszerzi a és a nepáli csoport 2010

De nem ma. Mert úgy döntöttem, hogy elengedem a dolgot, és feltárok egy történetet az egész útból, ami számomra a legmeghatározóbb élmény volt, azt a kis túrát, ahol megtudhattam, hogy miért is születtem meg ismét ezen a földön és mi a dolgom.

Kérlek ne haragudj, hogy nem írom meg azt, ahogyan a Jeep tetejébe kapaszkodva ralliztam a Himalayaban egy sziklasivatagon át, hogy miként mentettem meg azt a 20-30 shalagramSilát (mágikus kövek, akikre azt mondják, hogy ők maguk Isten különböző formái, akikkel azóta is együtt élek) attól, hogy összetörjék őket a helyiek, hátha aranyat lelnek a közepükben. Vagy miként meneteltünk egyik faluból a másikba egy szent folyó medrében, ahol ezek a különleges kövek megbújnak, hogy az arra érdemesek előtt feltárják magukat, és hogy azt sem írom meg, hogy miként találkoztam Nepál Istennőjével Kumarival, a hét éves Istennővel, aki elzártan él a palotájában, meg azt, hogy Ki is az a Gorakhnátha, a Gurkák, Nepál Legendás Gurka Kommandósainak ősatyja. De ezeket megírás híján, személyesen mesélem majd el talán egyszer amikor el jön az idő. Na meg persze a szent hely is megérne egy misét, ahová egyszerre járnak a Saiviták, Buddhisták, Hinduk, mert mindannyian szent zarándok helynek tartják Muktinath 3.700 m-en van  (Ahol már semmilyen növény nem nő meg, kis hazánk legmagasabb pontja pedig 1.014 m)  van 108 db fa, melyek mindegyikének gyökerénél ered egy-egy forrás, és hogy milyen legendája, története van ezeknek a fáknak. Sőt nem írok, a talán ettől is sokkal izgalmasabb,  ettől a helytől pár száz méterre lévő tó, aminek a közepén ég egy láng, már vagy több ezer éve… (Na meg persze, hogy az hogyan került oda)

Tehát ezeket a történeteket mind-mind átugranám, pedig van tanulság meg megdöbbenés bennük bőven, nem csak nekem, hanem talán te is izgalmasnak találnád őket. Átugrom csak azért, hogy elmondjam neked, mi történt velem akkor amióta azt mondom, hogy már tudom bármi történhet, nincs mitől fénem…

2011.05.13. Jégvihar.

Muktinatha egy szent zarándokhely a Saiviták, a Buddhisták, és a Hinduk számára is. Többféle történet is van, hogy miért, de ezt talán majd egyszer egy tea mellett, hiszen a helynek érezhetően valódi misztikus ereje van. Nem mondanám ezt, ha nem történt volna velem meg az alábbi kis történet.

 Harciszerzi Nepálban edz egy trópusi vihar után

Szóval a kis csapatunk úgy döntött, néhány kivétellel, hogy a 3200 m magasan fekvő településről el jutunk az 5400m-es Thorungla nevű hágóra, ami mindenféle engedély, meg felszerelés nélkül a magunk fajta sima mezei halandóknak is elméletileg könnyedén megközelíthető.

Úgy volt, megbeszélve, hogy hajnali 5 kor indulunk, mert hát ugye mégis csak 2200m-t kellett menni felfelé, és nehogy már ránk esteledjen a hegyen. Nekem egészen eddig a pillanatid semmi bajom nem volt, de ezen a reggelen úgy keltem, hogy taknyom nyálam egybefolyt, és láztól szédelegtem. Mivel mint kísérő voltam jelen, meg mivel nekem volt az egyik legnagyobb pofám, hogy simán felmegyünk, így úgy éreztem nem volna szép a többiekkel szemben (Na meg a büszkeségem sem engedte), hogy legalább ne induljak el az úton felfelé.

Neki is vágott hát a csapat, de már az elején széthúzódott a mezőny, és a fittebbek előre húztak, én meg az idősebbekkel lemaradtam, sőt még az idősebbek mögött is, és egy speciális Reiki (Japán energia gyógyászat) kezelve magam, szó szerint tyúk lépésben araszolgattam felfelé. Alig vártam, hogy mindenki elfáradjon, és elinduljon vissza felé, és akkor nekem sem kell tovább menni. Persze jó társaságom volt, L bácsi, aki amúgy nyugdíjas éveiben jött velünk kirándulni, de a titkos szolgálatnak dolgozott 20 évig, rendszerváltás előtt és után egyaránt. Ő mesélt néhány izgalmas történetet menet közben. (Na meg mikor hazajöttünk, volt neki vagy 4000 képe, és 8 óra videó felvétele, úgy, hogy soha senki nem látott nála fényképező gépet, meg kamerát sem.)

Fel is értünk 4200m magasra, ahol egy kis vendégház volt, ahol egy család élt és várta a megszállni vágyókat. Eddigre már egész jól megszoktam, hogy rosszul vagyok a Reikinek hála, de persze már nagyon vártam, hogy vissza mehessek aludni a kis ágyacskámba, mert mindettől függetlenül locsogott az orrom, és lázam is volt, sőt ahogy leültünk pihenni a többiekkel, elkezdett rázni a hideg is.

Aztán a felkelő nap lassan ránk eresztette sugarait, és fergeteges látvány tárult a szemünk elé, amiben gyönyörködtünk is rendesen. Legnagyobb örömömre, úgy döntöttek a többiek, hogy vissza fordulnak és így én is azt éreztem, hogy teljesítettem a maximumot amit ebben az állapotban ki érdemes hozni magamból, és vissza térnék velük én is. Főleg, hogy eddigre felért utánunk az a fele is a csapatnak akik nem értek oda reggel 5-re az indulásra, és így velük csodáltuk tovább a tájat és beszéltük meg, hogy ennyi bőven elég volt ebből mára.

Reggel 8-ig nem sütött be a szurdokba a nap a két oldalon emelkedő magas hegyek miatt, de egy fél óra alatt szépen felmelegedtem én is. Persze ettől még nem éreztem túl rózsásan magam, de most már legalább tudom, hogy csak front érzékeny vagyok. Mert a következő pillanatban el kezdett szakadni a hó… Először meglepődve, nevetgélve fogadtuk a pihéket, aztán ahogy egyre komolyabban kezdett esni, lett nyilvánvaló számunkra, hogy előbb jött a monszun, mert ebben az évszakban ennek nem szabadna így lennie, és jó lenne minél gyorsabban lehúzni a hegyről.

Mivel páran előre mentek, GauraNáráyana azt mondta, hogy menjünk csak vissza, ő meg majd megvárja őket, hogy mindenki biztonságosan leérjen biztosan. Én meg mondtam, hogy fantasztikus ötlet, megvárom vele őket. (Mert még kész voltam és ücsörögtem volna kicsit.) Erre mondta, hogy akkor ő lekíséri a csapatot, és én várjam meg a többieket.

Szép lassan el is tűnt mindenki, én meg ücsörögtem 4200m magasan a hóesésben, ami kezdett egyre nem viccesebb lenni, és a rosszullétbe kezdett bele ékelődni az is, hogy fázni kezdek. Szerencsére valamiféle előrelátásból fakadóan, amit mások csak nemes egyszerűséggel paranoiának neveznek, volt nálam még plusz pulóver, meg nadrág, meg kendő, úgyhogy mindent felcsavartam magamra amit csak a táskámba találtam, és hogy ne fázzak tovább, úgy döntöttem, hogy elindulok a többiek elé. 4 ember volt fent a csapatból, abből 1 volt az aki azért jött el, mert meghívtam, és ismertem a szüleit is.

Aztán ahogy egyre csak bandukoltam felfelé, persze még mindig csak tyúklépésben, találkoztam jó néhány csapttal, akiket kísértek lefele a serpáik, és minden áron próbáltak engem is meggyőzni, hogy ne felfelé menjek, mert bazi nagy vihar van. Én meg csak mondtam neki, hogy 4 embert keresek, és amíg meg nem találom őket, addig bizony le nem jövök. Ahogy így haladtam felfelé és ahogy egyre ritkábban találkoztam ilyen kis csapatokkal, akik a hágó túl oldaláról érkeztek és próbáltak levinni magukkal kezdett el tudatosodni bennem, hogy hol is vagyok és mit is csinálok.

Aztán egyszer csak el állt a hó, és megint kisütött a nap. Én meg ennek örömére úgy döntöttem, hogy akkor már megyek tovább és megtalálom a többieket. Mert egyébként ez egy sok ezer éves só karaván útvonal, ahol régóta mennek át a kereskedők, de régen, és állítólag még ma is, vannak hegyi rablók, akik az errefelé kódorgó turistákat rabolgatják kifelé, hiszen a Himalaya bazi nagy, és aki egy kicsit letér az útvonalról, az többet nem jön vissza, a hulláját meg nem nagyon fogja keresni senki, meg megtalálni sem nagyon. Még jött pár csapat a túloldalról, akiket kérdeztem a társaimról, és ők mondták, hogy igen látták őket felfelé menni.

Az új cél, hogy van kikért felmenni, megtöltött némileg energiával, és bár továbbra is „Reikiztem”, sokkal gyorsabban tudtam haladni felfelé. Persze 50 lépésenként így is meg kellett állnom, mert hát mégis csak 4600 körül lehettem, amiből ha kivonom a 3200-at ahonnét indultam, akkor megkapom, hogy 1400, amiben a 400m-es megengedett napi magasságszint váltás meg van 3,5-ször. (Azt mondják, hogy 400m-enként el kell tölteni egy napot abban a magasságban, hogy a szervezet hozzá szokjon a nyomás különbséghez.)

Aztán egyszer csak megint beborult, és el kezdett esni a hó. Még kicsit mentem tovább, de aztán leültem a kimerültségtől egy sziklára, és legnagyobb örömömre, megpillantottam egy 4 tagó csapatot, akik a szembelévő sziklán ereszkedtek lefelé éppen, és pont olyan színű kabátokban voltak, mint akiket kerestem. Ennek úgy megörültem, hogy itt ültemben el kezdtem sírni örömömben, hogy milyen jó, hogy nem kell itt meghalnom ezen a kőkupacon, és meg vannak a többiek is. Még sosem sírtam örömömben, így érdeklődve vizsgáltam az érzést, és a forró könnyeket amik az örömtől hullanak a szemből. (A bánattól hideg könnyek jönnek…)

Aztán ahogy közelebb értek, én meg arra ébredtem hirtelen, hogy ott vannak, akkor vettem csak észre, hogy megcsaltak az érzékeim, mert ezek bizony Franciák voltak, nem az én Magyar barátaim.

ebből arra engedtem következtetni, hogy akkor még Isten tartogat nekem tanításokat a hegyen és tovább indultam felfelé.

Aztán egy órát totyogtam felfelé, amikor egyszer csak szembe jöttek velem az egyik fiú, meg lány, akiket kerestem a négyből. Bár V, aki amúgy egy bírónő, és G aki amúgy egy rettenetesen nagy vállalat pénzügyi igazgatója, látták rajtam, hogy nem vagyok csúcs formában, megegyeztünk, hogy valakinek csak fel kell menni a többiekért, mert hát mégis csak egy csapat vagyunk. Adtak szőlőcukrot, vizet, meg egy fejlámpát. Megígértették velem, hogy délután 2-kor legkésőbb elindulok lefelé, nehogy rám esteledjen a hegyen, mert az kicsit sem lenne vicces, de végül sikerült velük megalkudnom egy 3-as visszavonulóban.

Így folytattam az utamat, ahol egyre jobban lehangolt a tudat, hogy a világ legmagasabb hegységében vagyok egyedül, lassan 5000m magasan, szakad a hó egyre durvábban, és órák óta nem találkoztam senkivel. Szerencsémre mindig sikerült megtalálnom a következő útjelző póznát, de az egyedüllét és a csend, meg a tudat, hogy ezen a dombon évente elég sokan meghalnak, nem engedte, hogy örüljek.

Aztán 5000m magasságban jártam kb amikor azt vettem észre, hogy nem látok semmit, és egy durván sűrű viharfelhő kellős közepén vagyok, amiből a jég szokott esni odahaza. Persze a 700m max magasságú kis hazámban ez a felhő, csak egy viharfelhő lett volna, de ez itt volt körülöttem, olyan sűrűséggel, hogy ha kinyújtottam a kezem, nem láttam az ujjaimat. Amitől igazán különleges volt a helyzet, az a jégvihar ami körülöttem a felhőben tombolt. Tépte a ruhám valami szél, ami nem tudom honnan fújt, talán nem is az volt, meg verte a fejem, a borsó nagyságú jégzuhé.

Nem nagyon volt időm azon agyalni, hogy na most aztán benne vagyok a cuccban, hogy akkor ez itt a Himalaya ahol minden évben meg hal pár száz, ha nem több ember, hanem minden idegszálamra és addig összegyűjtött tudásomra szükségem volt, hogy talpon maradjak és ne szakadjak le valamelyik ösvény szélén egy szakadékba. Eszembe jutott az összes mesterem, kezdve öregapámmal, aki kb 6 évesen tanított, hogyan kell járni a kertben a frissen locsolt ágyások között, Csababá, aki kitartásra és becsületességre nevelt, Gyuri sensei, aki járni tanított, meg minden más Ninjutsu oktató, akik elég magas szintre jutottak ahhoz, hogy technikákon kívül a sima hétköznapi járásról is el tudjak beszélgetni velük. Eszembe jutott Davor Sensei, aki a legutóbbi szemináriumon arról beszélt, hogy ha kíváncsi vagy arra, hogy mit tudsz, akkor eddze a természetben, mert a természetnél jobb tanító nincs. Meg egy másik történet is, amikor Dean Sensei mesélte, hogy a háborúban aknára lépett, és hogy legurulta, de elvesztette a lábát, és hogy miként kúszott vissza a táborukba.

Szóval arra gondoltam, hogy ez elég kemény vihar, és helyzet, de ha én ezt gondolom erről, akkor mi lehet azzal a lánnyal meg fiúval akiket keresek. Mert hogy ők nem edzettek ennyit, és nem voltak ott a szemináriumokon sem, szóval minden bizonnyal nekik sokkal ijesztőbb a helyzet, mint ahogyan az elmém arról próbálja meggyőzni az intelligenciámat.

Ekkor elkezdett remegni az összes végtagom, ami cseppet sem volt kedvező előjel, főleg mert kezdtem szépen lassan elveszíteni az uralmat a testem felett. Épp egy szakadék szélén álltam, így csak egy dologra kellett összpontosítanom, hogy amikor elkezdek dőlni, mert nem bírom tartani magam a lábammal az oxigén hiánytól, akkor ne lefelé, hanem a befelé, a hegyfal felé dőljek… Ezt sikerült is kivitelezni, és ahogy elzuhantam, ismét a koncentrált teljes tüdős jógalégzéshez folyamodtam segítségül, hogy a ritka viharverte levegőből minél több oxigént tudjak juttatni a megfeszülő izmaimba, amik épp feladták a szolgálatot.

Ahogy lassan elmúlt a remegés, megint sírógörcsöt kaptam. Most azért, mert nem akartam akkor és ott meghalni azon a kietlen helyen. Azért imádkoztam, hogy nem baj, ha meghalok, de legalább ne itt, és így, teljesen értelmetlenül. Mert ha én egy átedzett élettel így küzdök, akkor mi lehet azokkal akiket keresek vajon…

Aztán elmúlt és arra ébredtem, hogy indulhatok tovább. Persze a jégvihar tombolt tovább, és én meg egyre durvábbnak éreztem a dolgot, de már nem aggódtam azért, hogy meghalok.

Mentem tovább, és 5200m –en, ahol egyre nagyobb jégdarabok kopogtak a fejemen, úgy, hogy egy vízhatlan hegyi kabát kapucnija, egy sapka, és egy gamsából kötött turbán is volt a fejemen. Aztán egyszer csak egy fennsíkra értem. egy hatalmas kőfennsíkra, ahol minden tele volt kőkupacokkal.

Továbbra sem láttam messzebb 1 m-nél, de szerencsére jött egy nagyszéllökés, és a sötét, folytogató felhőt mintha felhígította volna. Aztán jött még néhány ilyen széllökés, meg valami fény is szűrődött, amire azt gondoltam, hogy a napfény próbál beszúrni a hömpölygő viharba. egyszer csak néhány alakot vettem észre. Ahogy tudatosult bennem, hogy az egyik ilyen alak kővel éppen agyon dobálja a másik kettőt, egy világ robbant fel bennem. Hála a karavánútvonalon működő banditás történetnek, gyorsan össze állt a kép, hogy itt most a barátaimat gyilkolják halomra sziklákkal, és rabolják ki őket, hogy aztán a hulláikat ledobálják valamelyik szakadékba, hogy soha többet ne akadjon senki a nyomukra.

 2. rész

Ordítva kezdtem rohanni az alak felé, de a hatalmas felhő, és magas páratartalom nem engedte a hangomat hangosan kijutni a számból. Így ledobáltam a hátizsákom, meg a narancssárga dzsekimet az egyik útjelző pózna mellé. Jobbnak tűnt az alatta lévő barna „terepszínű kapucnis pulcsi”, meg elő kaptam a Kathmanduban szerzett Kukrit, és azzal indultam vadászni és megkeresni a barátaimat. Az volt az érdekes, hogy a szervezetem egy pillanat alatt váltott át „elfogó vadász” üzemmódba, úgy, hogy semmi nyoma nem volt semmiféle rosszullétnek innentől. sőt… Lopakodó, kúszó futással kommandóztam a sziklák között, a szakadó jégben.

Persze akkor ez egy kicsit sem érdekelt, mert kerestem a gyilkosokat, meg a barátaimat. Negyed óra aktív átfésülés után, amikor nem találtam semmit és senkit.

Aztán mivel megígértem, hogy háromkor elindulok lefele a hegyről, felöltöztem, és elindultam. Út közben elkapott még pár sírógörcs. Hol azért, mert nem találtam meg a többieket, hol azért, mert nem akartam itt fent meghalni, hol meg csak úgy szórakozásból. Igazából olyan állapotba kerültem, hogy képes voltam bármiért sírni. Nagyon élveztem a helyzetet, mert már évek óta nem tudtam sírni, és jól kibőgtem magam lefele jövet. Hóviharban sírni bármiért, az valami fantasztikus érzés…

Na de a felhő  nem nézte jó szemmel, és még egy fokozattal durvábba váltott, és most más olyan csúszós kis jéggolyókat kezdett el bombázni nekem, amiktől egyre síkosabb lett, az amúgy  is felázott talaj… Nekem nem volt kedvem semmi máshoz, mint csak legszívesebben leültem volna egy kőre, és zokogtam volna pár napon át, de kijózanított az egyre erősödő szél.

Így gondoltam, most már úgy is mindegy, és meghúztam a felszerelésemet a hátamon, becipzáraztam minden zsebet és felidéztem azt a futási módszert, amit a Sherpától láttam itt Nepálban, ahogyan ők futnak a sziklákon. És elkezdtem futni lefele. kb 10 perc volt, mire teljes biztonsággal ráéreztem a technikára, és már érezni kezdtem a köveket is, hogy melyikre lehet, meg melyikre nem, és azt is hogyan lépni.

Ezzel a technikával azt az utat, amit hajnali 5-től délután 3-ig, 10 óra alatt tettem meg, körülbelül egy óra leforgása alatt leszaladtam.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, mert ugye az egy óra futás lefelé is izgalmakkal teli volt. Mert hát fél óra alatt már úgy tudtam futni, hogy a tájat néztem, és élveztem ahogy kifutottam a hatalmas vihar felhőből ami közben el is mozdult egy kicsit, és így a vissza fele utamon már nem volt vihar ott ahol feljöttem. Hanem valami csodavilágban találtam magam, mert a lenyugodni készülő nap, pont besütött a felő és a hegy közé, amin olvadoztak az apró jég golyók, és ettől fantasztikusan csillogott minden és olyan volt mintha valami mesebeli tájba érkeznék, mert ugye felfelé csak a sziklákat láttam, de lefelé már lehetett látni a távolban a zöldellő apró völgyeket.

Persze a körülményekhez képest bevésődött  a pillanat, de csak nem tudtam túl tenni magam, hogy meghaltak azok akiket kerestem.

Aztán a következő pillanatban észrevettem, hogy öszvér háton vágtat utánam 2-3 Nepáli fickó, meg két dagadt turista lány velük, cowboy kalapban. Persze semmi perc alatt összeraktam a képet, hogy biztos ők ölték meg a barátaimat, és most azért vágtáznak lefelé utánam, mert rá jöttek, hogy láttam őket és most engem is el akarnak tűntetni, hogy ne legyen szemtanú. Bár teljesen rendbe jöttem a Reikinek, meg a hirtelen adrenalin sokknak hála, kicsit sem éreztem úgy, hogy meg kéne küzdenem velük. Inkább elkezdtem eszeveszett tempóban rohanni lefelé a hegyről. Mondhatni az életemért futottam.

Szerencsére nem tudtak utol érni, bár a távolságunk egyre inkább csökkent. Folyamatosan imádkoztam, hogy csak ezt éljem túl, ha már ennyi mindenen túl vagyok és a nap is kisütött, had legyen valami jó vége a dolognak. De egyre csak közeledtek felém ahogy mindannyian rohantunk lefele a hegyről.

Aztán egyszer csak a nevemet kiáltotta egy ismerős hang. Kisora-Kisora, hol vannak a többiek? Én meg nagyon megörültem, mert „apa” GauraNarayana-t láttam meg vagy 100m-rel lejjebb. Vissza kiabáltam, hogy nem tudom. Aztán leértem és elújságoltam, hogy mi történt velem. Gaura meg kedves mosolyával és kizökkenthetetlen kedvességével megnyugtatott, hogy nincs semmi baj. Mondtam neki, hogy remélem, de ha mégis van, akkor azok a fickók azok, akik lefelé vágtatnak utánam a hegyről. Erre ő felkiáltott nekik, hogy nem látták-e a piros, meg a kék dzsekis magyarokat odafent. Aztán ők meg azt mondták, hogy de látták, felértek az 5400-on lévő Torungla hágóhoz, és az ottani menedék házhoz. Aztán tovább vágtattak.

Persze az én parám, meg hogy mit mondtak az öszvéresek egyáltalán nem nyugtattak meg bennünket, de legalább már nem aggódtam, hogy mi lenne, ha ölre kéne menni ezekkel az emberekkel, mert Gaura jó nagydarab ember, meg Jiujitsuzott, meg úgy ismerkedtem meg vele, hogy egy Zen Sihatsu tanfolyamon azzal indított, hogy elmondta miért nem tanítottak Japánban senkit bal kézzel kardot forgatni… Szóval az volt a fejemben, hogy ketten csak le tudnánk rendezni őket, ha esetleg mégis elhallgattatni akarnának, mert azt hiszik láttam bármit is abból ami történt.

De végül csak elvágtattak mellettünk, mert ők is a vihar elől menekültek. Persze ez addig még nem volt biztos, úgyhogy aggódtunk egy sort, meg számításba vettük a legrosszabb lehetőségeket is. Vagy egy órát vártunk és a legrosszabb verziókat amik eszünkbe jutottak nem is írom le ide, de apával aztán fel lehet készülni sok mindenre az biztos.

Egyébként levitte a hegyről a csoportot, és utána vissza fel jött 4500-ig egyedül, hogy akkor minket is megkeressen, és akkor találkoztunk. Nekem ez olyan sokat jelentett, hogy azóta sem tudtam neki igazából megköszönni talán.

Aztán egyszer csak meg pillantottunk egy kék meg egy piros kabátot.

Örömünkben kiabálni meg integetni kezdtünk, hogy jól látunk-e és rendkívül nagy kő esett le a szívünkről amikor kiderült, hogy a két általam halottnak vélt csoporttag érkezik lefelé.

Amikor lejöttek, akkor ők elmondták, hogy volt egy kis hó esés, de igazából ők semmit sem tapasztaltak abból amit én átéltem, hanem az első havazás után, végig verőfényes napsütésben sétáltak felfelé. Persze kaptak egy kis dorgálást, hogy miért nem fordultak vissza amikor el kezdett havazni, hiszen ez itt nem a Kékestető turista vonala, ahová bármilyen körülmények között felszalad az ember, hanem a Himalaya…

De végül egy gyönyörű naplementében sétáltunk vissza lefele a hegyről, ahol eddigi életem második legnagyobb leckéjét és legdurvább tanítását kaptam.

Arról pedig, hogy milyen jó emberekkel utaztunk, és mekkora hatalmas nagy csapat volt ott milyen nagyszerű és különleges tagokkal akik milyen nagyon megkedvelték egymást az úton, úgy sikerült meggyőződnöm, hogy 3400-on szembe jött velünk a csoport idősebb férfi tagjaiból álló csapat, akik rendkívül elszántan és minden rosszra felkészülve vágtak volna neki gondolkodás nélkül az éjszakai Himalayanak, hogy megtalálják az elveszetteket, köztük engem is, mert ugyen engem is 4200-on a vihar kitörésekor láttak utoljára.

Szóval minden tiszteletem és hódolatom a hatalmas hegynek, és a csapatnak, akikkel együtt utazhattam 2010-ben az országba, amit soha nem tudtak gyarmatosítani…

A többi történet is rendkívül tanulságos és izgalmas, amiket az elején említettem, talán egyszer majd leíródnak azok is, és elnézést kérek mindenkitől, hogy ezt a történetet is félbe kellett hagynom, de párom kész lett a vacsorával és egyszerűen nem írhattam tovább, hiszen akkora szeretettel és odaadással készült.

Ezen az úton sikerült megtapasztalnom, hogy a szent névnek milyen ereje van, hiszen a Reiki kezelés során mindenki az általa ismert és elfogadott legmagasabb rendűhöz fohászkodik, így az én Reiki kezelésem folyamatos mantrázásból áll. Szemernyi kétségem sincs, hogy ez a mantra és különleges ereje mentett meg. Hiszen ma már tudom, hogy az összes létező és feljegyzett „Hegyi betegséget” megkaptam, ráadásul mindegyiket volt szerencsém megtapasztalni legalább kétszer, egy nap alatt. Ájulás, elalvás, láz, elgyengülés, síró görcs, hallucináció. Ezekbe sokszor szoktak belehalni emberek. Nekem volt szerencsém megtapasztalni és áttanulmányozni őket, főleg miután vissza érkeztem. Tudom, hogy ha nem koncentráltam volna ezen az úton minden pillanatban Istenre, akkor most nem olvashattad volna el ezt a bejegyzést.

Csak azt az egyet tudom biztosra, hogy bár én mentem fel a hegyre és én is jöttem le onnan, de rengeteg minden megváltozott bennem ettől a kalandtól. Mondhatni akkor és ott teljesen világossá vált számomra, hogy ki is vagyok és mit is kell tennem ebben a világban.

, , , , ,