Menü

Tanulj meg bocsánatot kérni!


Tanulj meg bocsánatot kérni
A Magyar gondolkodás mód kissé luftos mikor saját hibáink beismeréséről van szó. Ráadásul minél magasabb pozícióban van az ember annál nehezebben elsajátítható, gyakorolható. Mert itt kicsiny hazánkban az emberek nagyon a látszatra mennek. Mondhatni pofára megy minden

Senki sem szereti beismerni a hibáit, egy bizonyos státusz szint fölött pedig már egyenesen presztízs másokat hibáztatni. És itt most nem csak a politikáról beszélek, hanem igazából az élet bármely területéről. Emberek akik emberek életéről, sorsáról döntenek és néha rossz döntéseket hoznak, de ezt nem hajlandóak beismerni, sőt kötik az ebet a karóhoz, hogy ők bizony nem hibáztak, nekik igazuk volt. Vagy ha be is ismerik (ami amúgy nagyon ritka) akkor semmi képesek eljutni odáig, hogy csak ennyit mondjanak: Bocsánatot kérek, hibáztam.

Mikor Újból Isten felé vettem az irányt, nekem is ez volt az egyik legnehezebb dolog amit meg kellett tanulnom. Az, hogy képes legyek bocsánatot kérni másoktól azért, mert hibát követtem el. Illetve eleinte még az is nagy gondot okozott, hogy fel, és beismerjem a dolgot.

Látom, hogy miként lesz úrrá a büszkeségből eredő személytelenség és emberek miként hidegülnek el egymástól csak egy ilyen egyszerű ostoba dolog miatt. Barátságok, Házasságok, családok hullanak szét, mert nem vagyunk képesek bocsánatot kérni. Pedig ez csak egy nagyonb egyszerű dolog.


Vagy nem is annyira egyszerű?

Sorry, vagy bocsesz szokták oda vetni félfogról néhányan és azt gondolják, hogy akkor ezzel így el is vannak rendezve a dolgok, hiszen ők bocsánatot kértek. De ez igazából megint semmi más, csak a büszkeség egy újabb megnyilvánulása a hamis egó egy önkéntelen villanása, melyre a jelenleg apátiában szenvedő társadalmunk rabjai könnyedén húzzák rá az illedelmes jelzőt.


De bocsánatot kérni sokkal több ennél.

Legalábbis sokkal több kell hogy legyen. Gondolkodtam, hogy itt most el kezdjem-e írni a tiszta szívből kell jönnie, meg hasonlók nyálas dumát, de inkább valahogy másképp közelíteném meg a dolgot.


Szerintem elsősorban
tisztában kellene lennünk vele, hogy a kár amit okoztunk mekkora annak a személynek, akitől bocsánatot szeretnénk kérni. Tehát mennyire bántottuk meg, mennyi szenvedést okoztunk neki, mennyit kell fizetnie miattunk stb. Ez egy nagyon fontos dolog, mert hát egészen piti dolgokért nem érdemes lemenni teljesen kutyába, de mégis illik legalább elnézést kérni.
Ha viszont olyan dolgot követtünk el, ami egy napnál tovább is aggodalmat okoz az illetőnek, akkor jó ha megértjük, hogy nagyon-nagyon alázatosan kell bocsánatot kérnünk tőle, hiszen egy szenvedéssel eltöltött nap bizony éveket rabolhat el az ember életéből. Persze itt semm indegy, hogy milyen mértékű a károkozásunk, szóval érdemes egyenes arányban összehúznunk magunkat, de túl reagálni nem szabad itt sem.

A másik nagyon fontos dolog szerintem, hogy mérlegelnünk kell, mennyire sérül a kapcsolatunk az adott személlyel ebben a szituációban. Hogy ez már a sokadik, vagy az első alkalom-e, mikor elérkezik az idő, hogy harag, vagy csak neheztelés gyúl a szívében irántunk. Mert bizony ha valaki haragszik ránk, akkor az azt jelenti, hogy negatív energiákkal meditál rajtunk és ettől bizony folyamatosan sérülünk és szenvedünk mi magunk is ami akár még az egészségi állapotunkon is meg tud látszani. Úgy is mondhatnám, hogy szeretve lenni nagyon fontos dolog.

Az emberek nagy része attól szenved,
mert szeretet hiánya van. De ez a szeretet hiány nem abból fakad, hogy ne tudna találni valakit aki szereti őt. Hiszen vagyunk ezen a bolygón most már 7milliárdan. Ennyi emberből biztos hogy kell találnunk valakit, valakiket akiket tudunk szeretni és akik tudnak minket szeretni. De a legostobább reakció az mikor azt gondoljuk, hogy majd máshol másokkal jobb lesz. Mert ez bizony nem így működik. A szeretet hiányunknak egyetlen egy oka van és az nem más mint mi magunk. Olyan falakat húztunk fel magunk köré, amin nem szívesen jön át senki.
Hamis igazság érzetünk azt gondoltatja velünk, hogy mi ezt vagy azt jogosan tettük meg, jogosan álltunk bosszút, szóltunk be, okoztunk kellemetlen vagy kínos perceket másoknak. De ez sosincs így.

Meg kell tanulnunk törekedni arra, hogy mindig tudjunk mindenkit szeretni, mindenkiben a jót meglátni, különben csak a vélt sérelmeink csapdájában fogunk vergődni, vagyis falakat húzunk magunk köré, amin keresztül mások nem látnak be, hogy mi újság az udvarban. Ha pedig így járunk, akkor egy idő után már nem is fogjuk azt az arcunkat mutatni akik valójában vagyunk, hanem csak egy az épp aktuális, ám de meglehetősen kérdéses értékű társadalmi rangunknak, pozíciónk álarca mögül fogunk viszonyulni embertársainkhoz. Erre szoktuk csak a magunkfajták között azt mondani, hogy elhitte. :)

Tanulj meg bocsánatot kérniMikor valakinek van egy pozíciója, és azt gondolja, hogy ennél a pozíciónál fogva ő bármit megengedhet magának azokkal szemben, akiknek a pozíciója természetükből fakadóan alá van rendelve az ő pozíciójának. Úgy is mondhatnám, hogy főnök, beosztott viszony. Vannak olyan emberek, akik az uralkodásai vágyukat igyekeznek így kiélni, és vannak olyanok akik képesek normális tiszteletre méltó emberként tekinteni azokra akiket mögéjük vezérelt a sors. Az első csoport bár egy ideig csinálhatja a vezénylős felettes hangulatot, de annyi negatív energiát szabadít magára már csak azzal, hogy nem képes normálisan viszonyulni másokhoz, hogy abba bizony akár bele is rokkanhat. (Ez az a mentalitás általában akik kutyát tartanak, hogy valakinek tudjanak parancsolgatni) Míg a második típus könnyedén tud élni.

S bár néha úgy tűnhet, hogy az első mentalitás a célra és sikerre vezető, hosszútávon mindig beigazolódik, hogy nem így van…

Ilyenkor jön az a rész, hogy az első típusu ember felismeri-e gazemberségét és bocsánatot kér, sőt meg is bánja tetteit és a jövőben igyekszik nem elkövetni azokat, vagy nem. (Na meg persze a két véglet között a különféle árnyalatok amivel most nem foglalkoznék annyira)

Vagyis állj készen mindig arra, hogy bocsánatot kérj másoktól, még akkor is, ha nem a te hibádból szenvednek és bár eleinte úgy tűnhet, hogy ezzel sérül a tisztelet ami a személyed felé irányul, de hosszú távon ez az egyetlen dolog van ami miatt tisztelni fognak. (Mármint azok akik jobbá teszik a világot, mert a törekvő, hataloméhes státusz emberek szemében pont akkor vagy tiszteletre méltó, ha soha nem kérsz bocsánatot, csak parancsolsz.)

A legnehezebb természetesen a bocsánat kérésben
, mikor nem egy az egyben kell megtennünk, hanem egy egész közösség előtt, nyilvánosan kell beismernünk és ott kell megbánnunk és színt vallanunk. De erre is készen kell állnunk, különben egy kutya élete többet ér a mienknél és nem érdemes azon csodálkoznunk, ki vagyunk közösítve, hogy meg vagyunk vetve és senki sem akar velünk barátkozni.

 


Éppen ezért meg kell tanulnunk bocsánatot kérni, bárkitől bárhol és bármikor. És ha még sem sikerül elnyernünk a bocsánatot, akkor is legalább úgy tudunk tovább létezni, hogy mindent megtettünk annak érdekében, hogy jobb legyen a világ…

 

Azok akik nem szoktak bocsánatot kérni semmi mást nem tesznek, mint olyan embereket keresnek akikre rá tudják kényszeríteni az akaratukat…

 

Aki nem tud bocsánatot kérni embertársaitól, az hogyan várja, hogy megbocsássák bűneit. Aki nem kér bocsánatot embertársaitól, az miért gondolja, hogy Isten megbocsát neki?

 

Te mikor kértél utóljára bocsánatot?

 

Gauranga