Menü

Vajon ki voltam akkor mikor az akartam lenni aki most vagyok?


A szemlélő csak figyelt. Igazából egyedül volt, de mégis sokan voltak körülötte. Legbelül, valahol a legmélyén nem bánta ezt egy cseppet sem. Azaz ember volt aki lenni szeretett volna mikor még gyerek volt. És most, hogy az lett, csak figyelt és azon gondolkodott, hogy vajon miért is akart az lenni ami most. Szeretett volna az lenni megint aki akkor volt mikor az akart lenni aki most, hogy megtudja miért akart az lenni akivé végül vált.

felhő

Legbelül persze tudta a választ. De túl egyszerű volt a válasz ahhoz, hogy elfogadja ilyen könnyedén. Illetve túlontúl általános ahhoz, hogy csak annyi legyen. Szeretett volna valami többet, valami magasabb rendűt, hogy a világ, vagy Isten vagy az Univerzum valami komoly hátsó szándékkal engedte ebbe a helyzetbe, és majd ki fog derülni számára, hogy akkor most miért is, hogyan és merre és legfőképpen miért lehet így…

De nem voltak hátsó szándékok, melléktörténetek, csak a jelen és a múlt emléke, mely folyamatosan visszhangzott az út zajától mely idáig vezetett.

Csendben elmosolyodott a néhány kósza gondolatra melyek bevillantak régről, mikor azt gondolta, hogy minden összeomlott körülötte és akkor innen már nincs kiút, csak az ima segíthet, meg az Istenke. Mert Istenke mindig jött is és segített is. Mert igazából Ő szervezte az egészet, hogy úgy essen ahogy esik. Istenke mindent csak azért csinált, hogy rájöjjön, minden vágya és elképzelése értéktelen, kósza füstpamacs, mely ideig óráig tart. Elmúlik, úgy ahogy a felhők is elmúlnak amiket egy réten a fűben hanyatt fekv

e szokás nézni egyedül, vagy másokkal közösen a verőfényes napsütésben.

A testbe zárt élet minden pillanata olyan mint a kósza bárányfelhők, melyek a haldoklók táncát járják a hatalmas kék égnek nevezett parketten. Különféle formákat vesznek fel, hátha túlélik saját létüket, de figyelmes szemlélők mindig láthatják, hogy a felhők is meghalnak, hiába szépek és hiába tudnak repülni.

Néha azt gondolta, hogy ő is egy ilyen kósza felhő, aki csak szalad a szél elől és bízik benne, hogy a nap nem szárítja fel. Ilyenkor mindig látta fentről a földön heverő pocsolyákat, akik irigykedve figyelték ahogy repül, és szomorúan emlékeznek vissza arra az időre amikor még ők is felhők voltak. Integetett nekik mosolyogva onnan fentről, hátha jobb kedvre derülnek, de általában ő is csak elmúlt, felszáradt az égről, úgy ahogyan a pocsolykák is felszáradtak a földről, hogy valami újként születhessenek meg egyszer valahol máshol, valami másként.

Ilyenkor mindig csendben hallgatta a körülötte lévőket, ahogy hozzászólnak létéhez. Halkan figyelte magát, ahogy a különféle véleményekre változnak érzései, meglátásai. Vagy ahogy mások hozzáállása változik meg a dolgokhoz az ő véleménye alapján.

De igazából nem is történt semmi. Hiszen ő ugyan az volt aki mindig is volt és a többiek is azok voltak akik mindig is voltak. Csak most a szerepeiket játszották, ki-ki a maga elképzelése szerint, hogy miként tudna többé válni abból mint ami.

Csak kevesen sejtették, hogy nem tudnak többé válni annál amik valójában. Csak kevesen mertek belegondolni abba, hogy mit jelent az, hogy az akit keresnek, ott van legbelül, és az akik ők, az már mindent tud, mindenre képes, és ettől nagyon elégedett. Csak kevesen merték kipróbálni igazából, hogy milyen az mikor a külső dolgok helyett belülről az önvalóból próbálnak meg örömet szerezni.

A felismerés, hogy igazából ő sem tartozott úgy komolyan ezen kevesek közé, megédesítette a keserű pillanatot mikor észrevette, hogy csak az idejét fecsérli a múlandó élet múlandó örömeire. S bár azt gondolná egy átlag halandó, hogy őrült, hiszen épp arról írt, hogy milyen rossz, és hogy az milyen jó és ezt bizony felfogni nehéz, de ő legbelül elégedett volt, hiszen tudta, hogy újabb célokat tűzhet ki maga elé.

Menetelhet tovább az úton, hogy egy nap az lehessen, abból aki akkor akart lenni ami most, aki lenni akar most, mikor az lett aki eddig mindig is lenni akart…