Menü

Városi séta: A vámpír


Már messziről érezte a zavart az erőben. Pedig a vonat még legalább 3 percre volt a következő állomástól. Persze nem úgy mint a Jedi lovagok szokták, hanem úgy ahogy csak azok akik figyelik magukat és az érzéseiket, meg a gondolataikat és különbséget tudnak tenni a mindenféle más és a saját gondolataik, vagyis inkább saját elméjük szüleményei között. Persze nem tudta, hogy mi fog történni, egészen egyszerűen csak érezte az embert, és ahogy a vonat robogott megállíthatatlanul a sok évvel ezelőtt lerakott síneken, úgy tudta, hogy most egy olyan találkozás fog következni ami szokott akkor mikor jön ez az érzés… Aztán a vonat lassulni kezdett és szép lassan besiklott az állomásra.

vámpír, álarc, képmutatás

Mindig úgy szokott ülni, ha valami oknál fogva az ülve utazást választja, hogy jól lássa az állomáson álló embereket és azokat akik fel, vagy le szállnak. És akkor mielőtt megállt volna a vonat, megpillantotta az arcot. Tudta, hogy belőle árad az egész kellemetlen dolog amit néhány perccel ezelőtt érezni kezdett. Kicsit fáradt volt és a közel múlt eseményei némiképp kiábrándították, ezért úgy döntött, hogy ezen a napon nem veszi fel erős, sok mindent elsöprő álarcát, melyet az égiektől kapott arra az esetre,  ha azt akarta, hogy erősnek látszódjon. Ezen a napon gyenge napot tartott. Tudta, hogy az effélék, mint az a férfi is, aki előtt épp kinyílt a megálló szerelvény ajtaja, folyton vadásznak. Vadásznak a gyengékre és az elesettekre. Most ez az állarc volt rajta, így tudta, hogy mi fog történni, hiszen valószínűnek vette, hogy a férfi is érzi az ő jelenlétét. De most már sem kedve, sem idelye nem volt maszkot cserélni.

Az öreg ezüstös bozontos pár centis fehér haja kócosan állt épp úgy, ahogy reggel hagyta a fején és a különféle hatások a nap folyamán el nem rendezték erre a pillanatra. Egy amolyan ezermester táska volt nála, amiben bármi lapulhatott, hiszen az effélék igazából mindig és mindenhez értenek. Fakó arcbőrén itt ott egy-egy kisebb, cseppet sem feltűnő bibircsók árulkodott belső küzdelmeiről, amit a saját mivoltának felismerése és a benső harc megvívásától való félelem és folytonos menekülés nyilvánított meg 2-3 helyen. De egy átlagos város lakó észre sem vette volna őket talán az a fakó pár napos borostája alatt, hiszen úgy szúrt az enyhén beesett kék szemeiből áradó tekintet, hogy valószínűleg nem sokan állhatták pillantását, vagy nem sokan bírták végig mérni.

Nem nézett rá, hiszen nem kellett az embereket néznie ahhoz, hogy lássa őket. Az öreget meg még csukott szemmel is látta. Az ablak felé fordulva érzékelte az eseményeket. Ahogy a fakó fellépett, és hányavetin igazgatta az egyik válla fölött, és a másik keze alatt átfűzött ujjainál  szokatlanul összekötött kabátját. Aztán körülnézett, amolyan helykeresően. De igazából préda után kutatott, ez egy percig sem volt kérdés. Az effélék jól érzik, hogy ki az akire érdemes, és ki az akire semmiképpen nem érdemes energiát pazarolniuk. Elsőre az öreget is megzavarta az álarca és olyannak látta talán akiből nem sok mindent nyerhet, így megállt a szerelvény elejében. De aztán az elméje és éhsége erősebb volt, és mikor átvették fölötte az erőt azok akiktől ezeket a késztetéseket és az erejét is kapta, egy pillanatra megrázkódott a teste. Majd a következő pillanatban határozott mozdulattal felkapta a táskát amit a lába között helyezett el a földön és egyenesen elindult, kellemetlenül meglökve néhány mit sem sejtő, saját fejében ellévő utast. Aztán oda huppant mellé úgy, hogy mintha csak véletlen volna és  az épp induló vonat lenne a hibás össze érjen a lábuk.

vámpír

Ekkor már nem az volt kérdés, hogy meg próbálja-e szívni a vérét, hanem az, hogy mit fog a próbálkozásáért leckéül kapni, hogy örökké emlékezzen erre a rossz döntésére. Az érintéseknek nagy hatalma van, ezért mindig készít néhány védő mudrát a végtagjai különféle részeiből, amik meggátolják azt, hogy a tömegközlekedési járműveken (vagy valahol máshol) bármi olyat kapjon amire nincs szüksége, valamint megvédik attól, hogy olyanok lássanak belé akiknek szerinte bőven elég a maszkjait olvasni. De az érintés az más. Az ellen nem védenek az efféle mudrák, hiszen ezek csak a finom fizikai világban élnek. Az öreg pedig egyből a durvával kezdte egy ügyes trükkel, hogy ha észre is vennék, és agyon is ütnék, vagy legalább felháborodnának tettein,  a csak  felszínt látók mellé álljanak, “hiszen ő csak leült egy üres helyre.”

De nem volt ideje túl sokáig elemezgetni a jelent.

Érezte, ahogy az érintéssel egy pillanatban az öreg csápjai egyenesen felé csapnak, egyszerre több oldalról, hogy beléfúródjanak teljesen észrevehetetlenül és az utazás hátralévő ideje alatt kiszívjanak belőle annyi energiát amennyit csak bírnak.  Szerencséjére a mantra melyet mesterétől kapott erősebb volt bárminél ami csak létezett ezekben az anyagi univerzumokban, és mivel épp az imaláncon vibrálta, melyet mesterétől kapott, így a csápok erőtlenül pattantak le a pajzsáról. Még talán kissé meg is perzselték, hiszen egyből módosított tartásán és azonnal úgy fészkalódott az öreg vérszopó, hogy az érintés megszűnt.

Persze csodálkozott volna, ha ennyivel megússza, hiszen az érintés során nem csak az öreg csápjai kutattak felőle, hanem ő is sok mindent látott az fakóvámpír életéből. Megérezte magányát, életének prolémáit, mely miatt arra kényszeredett, hogy e-képpen tengesse életét. Persze dönthetett volna másképp is, úgy hogy megküzd magával és a belül tomboló démonaival, de ő inkább kívülről akart táplálékhoz jutni és így engedte ezeket a démonokat hogy rajta keresztül tomboljanak ebben a világban, csepegtetve neki némi misztikus hatalmat, mellyel a hétköznapi halandóknál felsőbbrendűnek érezhette magát. És ez az érzés volt az aminek a rabja volt, mely nem engedte egész életében és vénséges napjaira oly mértékben hatalmába kerítette, hogy nem létezett számára semmi más csak annyi, hogy másokat szívott ki gátlástalanul, ki tudja milyen mélyig hatoló mentális agyaraival.

A vonat ismét felgyorsult és a két idegen  ott ült egymás mellett. Az egyik nem akart semmit a másiktól, de az újonnan érkezett vissza akarta szerezni mindazt amit az első támadásával elveszített. Néhány percig gyűjtögette az erejét, és csak csápjaival méregette, de már az első mudrán nem jutott át, így csak azon próbált fogást találni, hátha meg tudja bontani az első, és egyben talán legerősebb védelmi vonalat, a keresztbe helyezett láb pajzsát.

Aztán mivel semmit nem kapott, főleg nem amit szeretett volna, amire szüksége volt ezért a hang hatalmához folyamodott.

-Ez aztán erős ragasztás. Bökött a cipő oldalán éktelenkedő ragasztó csíkra amiről egy efféle ezermester egyből észre veszi, hogy a cipő gazdája nem bajlódott azzal, hogy cipészhez menjen, hanem maga fogta meg a tubust, hogy nyomjon egy kis ragasztót az elgyengült részhez.

Egyből értette, hogy mit akar az öreg, de nem volt kedve hozzá, így úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. De az meg csak folytatta, hiszen úgy érezte, hogy próbálkozásával rátapintott a lényegre és hozzá tett egy kérdést, oly hangerővel, hogy hallják azok is akik körülöttük ülnek:

-Te csináltad?

Egy darabig elgondolkodott, hogy nem szól vissza, de aztán bele ment a játékba, csak úgy a harc kedvéért. Végül is azok a vámpírok akikkel mostanában találkozott igazából nem mertek megütközni vele, csak a körülményeket próbálták úgy alakítani, hogy akadályozzák útján. De elé állni egynek sem volt se ereje, se bátorsága. Ezért aztán kíváncsi volt, hogy egy efféle vérszopó mire képes, meg főleg arra, hogy ő maga képes-e kontrollálni azt  amit az ilyenek mind szeretnének, felszítani a különféle érzelmek parazsát és utána azon lakmározni.

-Mit csináltam én? Kérdezte tőle kedvesen félig lesütött szemmel sandán belemélyedve az öreg tekintetébe, aki azonnal elkapta és a cipőre bökött ismét, hogy megkérdezze:

-Te ragasztottad meg a cipődet? Harsogta, hogy minden szempár rájuk szegeződött.

Ebben a pillanatban már értette a stratégiát. Az öreg arra számít, hogy majd elszégyelli magát és ahogy a legtöbb halandó, mikor feltámad benne ez az érzés, leveszi a lábát az öléből, és így megszűnteti a keresztbe vetett láb védelmi erejét, hogy ő maga tovább tudja boncolgatni a kiszemelt áldozat, jelen esetben az ő érzelmi rendszerét, hogy valamit kiváltson belőle, amivel jóllakhat.

Hirtelen ahogy megértette az öreg szavai és tettei mögött megbúvó erőteljes hátsó szándékot, megérintették azoknak az érzései, akiket nap mint nap levadászott. Látta maga előtt azokat a szerencsétleneket, akik nap-nap után ugyan ezzel a vonattal utaznak és akikhez nap-nap után ugyan így oda megy a vérszopó és hasonlóan kifinomult módszerekkel felszítja bennük leggyakrabban dühük parazsát és utána azon él. Látta, hogy az öreg már sok csatán túl van és nagy erőre tett szert, ráadásul most a vadászat tüze is ott lobogott a szívében és tudta, hogy nagyon erős. Azt is tudta, nem engedheti, hogy saját dühe fellobbanjon egy egészen más okból, a szerencsétlen múltbeli áldozataival való együttérzés okán, hiszen akkor az öreg még erősebb lesz csak.

A Vámpír következő mondata volt az igazi próbatétel, melyet hasonló hangerővel, és meglehetősen erős gunyorossággal sziszegett oda:

-Vagy nem lett volna szabad elmondani? Szégyelled?

Mélyet lélegzett, úgy ahogy mestereitől tanulta, ha érkezik a támadás. Beszívta, eggyé vált az ellenféllel, aki igazából csak ott ült mellette. Szagában ott volt a félelem, az éhség, a nem törődés azokkal akik körül veszik, és a felsőbbrendűség bűze, mely elkeveredett a vadászó állat szagával, aki ott tombolt szívében, ereiben és mindenegyes porcikájában.

Az öreg elkeveredett a saját lényével:

Érezte ahogy saját dühe fellángolna a szunnyadó parázs alól és érezte ahogy saját vére legszívesebben felvenné a harcot és szét cincálná az öreget egészen apró miszlikekre, hogy csak sírni tudna mikor a végállomáson meg áll a vonat, de ha mindez nem is sikerülne, mert erősebb finom fizikai szinten mint ahogy gondolná, készen állt rá, hogy megküzdjön vele és a következő állomáson vérző orral kihajítsa a szerelvényből.  Ahogyan ezen érzések kusza kakofóniáját figyelte, hirtelen megtalálta a vámpír ellen leghatékonyabbnak tűnő fegyvert és ettől megnyugodva Urrá lett kettejük valóságán.  E-képp válaszolt:

-Mit szégyenlek? Kérdezte értetlenül.

-A cipődön a ragasztást. Hogy te csináltad. –felelte még mindig az öreg, érezhetően eleinte a felháborodására, aztán a dühére, majd a zavarba hozására apellálva.

-Milyen cipőm? Milyen ragasztás? –Mosolygott kedvesen a vámpírra, mire az vette a lapot és más síkon kezdett el harcolni.

-Mióta vagy a rend tagja? –Próbálkozott most a nevetségessé tétellel.

-Milyen rend? Miről beszélsz? –Kérdezett ismét vissza, hiszen mindig az irányítja a beszélgetést aki kérdez. És most nem akarta hogy a vámpír irányítson.

-Buddhista vagy nem? –halkította le hangját a fakó, mielőtt saját magát teszi nevetségessé…

-Milyen Buddhista? Miből gondolod ezt?  -Folytatta a kérdések özönét. Nem akarta legyőzni, és nem volt kedve harcolni sem. Az öreg inkább kellemetlen volt mint méltó ellenfél, az a fajta akivel ha leáll az ember, akkor csak bemocskolja a kezét, mint fejlődik, vagy dicsőséget szerez. Pont mint mikor karácsonykor belé csimpaszkodott az a hajléktalan amikor kamerázott. Hiába verte vérig, nnak a bűzős érintését sem tudta lemosni magáról, csak mikor otthon kimosta a kabátját.

-Hát a Rend ruháját hordod. Buddhista vagy nem? –Kellemetlenkedett tovább a vámpír

-Nem vagyok Buddhista, és nem vagyok semmilyen rend tagja.

-Akkor Krisna  ugye? Kérdezte az öreg.

Erre belül elmosolyodott. Már nem haragudott az öregre. Hiszen most lett tökéletes az élete. Kiejtette száján Isten szent nevét, és ettől a pillanattól meg fog változni az élete. Habár még hosszú út áll előtte, ezt már nem tudja vissza csinálni a benne élősködő démon sem…

A vonat lassan begurult a következő állomásra, ő meg elbúcsúzott a fakó embertől, hogy minden jót, meg örül a találkozásnak. Aztán egy kocsival hátrébb szállt, hogy úgy folytassa az utat…

Mikor először meghallotta a sugalmazást, hogy így tegyen, eleinte nem nagyon volt hozzá kedve, hiszen megfutamodásnak vélte, és igazából még sosem tett ilyet. Főleg nem az efféle lényekkel való küzdelmet nem hagyta így ott sosem. És épp ez volt az amiért mégis ott hagyta a vámpírt. Hogy meg tudja milyen az mikor kitér.

Végül is ezzel kezdődik a Ninjutsu is. Ha jön a támadás, akkor mindig térj ki.

Mikor megérkezett az állomásra, ahol le kellett szállnia, az álló szerelvény mellett elhaladt az a kocsi mellett ahonnét leszállt. A nyitott ajtón keresztül bepillantott, és az öreget látta, amint az a nagydarab bringás mellett ül kaján vigyorral ábrázatán, aki úgy végig mérte őt is. Most  csak vágta a grimaszokat magatehetetlenül a vonat falának támaszkodva hiszen az öreg körbefonta és épp belőle lakmározott. De igazából mindenki úgy látta, hogy csak beszélgetnek…