Menü

Végtelen Hullámzás


hullámok

Az élet hullámaiban dobálódni nem olyan élvezetes, ha az ember nem tud úszni, vagy szörfözni. Pedig az élet hullámzik, akár tetszik akár nem. A hullámok ereje pedig mindent elsöpör. Ha tudunk úszni, akkor is egyszer fent, és egyszer lent vagyunk, hiszen  nem tudjuk kikerülni a hullámok magasságkülönbségét és nincs olyan, hogy valaki mindig fent van és lát mindent. Az élet olyan, hogy időnként be kerülünk két hullám közé a mélybe, és ha mi ilyenkor sajnálkozunk azon, hogy az előző elment és most milyen kilátástalan a helyzet, hiszen az elmúlt hullámtól nem látjuk a partot, a következőtől meg félünk, hogy vajon mi lesz, nem épp felettünk fog-e csapódni.

Pedig igazából ha figyelnénk, tudhatnánk, hogy mindig jön egy következő hullám és egyszer fent vagyunk, egyszer meg lent. Ha figyelnénk közben arra, hogy milyen szép az ég, milyen jó, ahogy simogat minket a víz, akkor lehet nem szörnyülködnénk azon, mikor mi, vagy valaki más éppen két hullám között a mélyben van. Mert tudhatjuk, hogy az Úr útjai kifürkészhetetlenek és soha nem tudhatjuk, hogy mi magunk meddig tudunk fent maradni.

Ezért sokkal jobb megtanulni úszni, szörfözni, megnézni mi van a víz alatt, felnézni az égre, örülni a napfénynek, vagy a felhőknek, vagy épp annak, amit látunk. Mert amit látunk az mindig úgy van összetéve, hogy megtanuljunk belül boldognak lenni. Persze amíg azt gondoljuk boldogságnak, ami a tévében van, addig nagyon nehéz dolgunk lesz. Mert a tévében nem nagyon van szó a lélekről szóló tudásról. Vagyis a testről, és az elmúlásról sokat beszélnek és ezt állítják be valóságnak, de a csodálatos és mindenek felett álló lélekről nem sokat beszélnek. Hiszen az örökkévaló léleknek nincs szüksége a tévére, mert ő örök, tudással és boldogsággal teli.

Aztán vannak olyan napok az életünkben amikor erre jobban rájövünk és érezzük, hogy a világ, meg minden felett állóak vagyunk, meg vannak olyanok, amikor elfelejtjük és szenvedünk attól, hogy úgy érezzük nyakig vagyunk a dolgokban. De ez természetes.

A fejlődés az, mikor újraprogramozod magad.

A fejlődés, és a megszilárdulás természete az, hogy megtanuld jó helyre tenni harcközben a kezedet. Mert ha nincs jó helyen, akkor szájba, orrba, vagy akármin vernek, ami fáj. És a társaid, akikkel gyakorolsz szájba, orrba, meg micsodán vernek egyszer, kétszer és háromszor, és te el döntheted, hogy akkor utálni fogod-e őket, vagy inkább hálás leszel, hogy megmutatják a hiányosságaidat, hogy kijavíthasd őket. És akkor, mikor így gondolkozol, akkor elindulsz a fejlődés valódi útján és végtelen szerencsésnek érezheted magad, hogy nem a csatatéren kerülnek elő ezek a hiányosságaid ott, ahol az életed akarják elvenni, hanem az edzőteremben. Az edzőteremben az igazi barátaid között…

Kik az igazi barátok?

Régen azt gondoltam, hogy azok a barátaim, akik támogatnak mindenben. Aztán mikor fejlődtem azt gondoltam, hogy azok, akik épp ellenkezőleg, mindig csak szidnak és a hibáimat elemezgetik. Aztán nem sokkal ez után rájöttem, hogy valójában tényleg a második csoport az, akik valóban segítenek, de nem mindegy, hogy irigységből, egóból, vagy szeretetből, segíteni akarásból mondják el a dolgokat.

Vannak olyan emberek, akik a hazugságot kedvelik, mert fáj nekik az igazság, mert szeretnek hazugságban élni. Szeretik elképzelni, hogy ők, meg a barátaik és a családjuk jó emberek. Kedvesek aranyosak. És mikor szembesíted őket azzal, hogy például az, aki húst eszik, az igazából egy csirkefogó gazember, akkor ezt nehezen tudják feldolgozni. Vagy mikor egy nőre, vagy férfire azt mondod, hogy úgy él, mint egy prostituált, mert havonta, hetente, naponta váltogatja a szexpartnerét, akkor azt mondják, hogy de hát nem pénzért csinálja. És te meg azon gondolkozol, hogy el kezd-e magyarázni neki, hogy a prostitúció, nem csak szex pénzért, hiszen annyi minden mással is lehet fizetni, stb…

És ők megsértődnek először és éktelen haragra gerjednek, hogy te hogyan merészelsz ilyent mondani nekik, meg így beszélni a rokonaikról, vagy ismerőseikről. És akkor te választhatsz. Vagy azt gondolod, hogy de hát ez az igazság és elmondtam neked, mert szeretlek és aggódok érted, és még az sem zavar, ha nem fogsz szeretni ezért, mert tudom, hogy egy kis idő múlva meg fogod érteni mindazt, amit mondtam neked, vagy úgy döntesz, hogy te is egy leszel a sok mismásoló, mellébeszélő közül, akik azt mondják az ismerőseiknek, amit azok hallani szeretnének.

Én az előbbi csoportba tartozom. És ez bizony egy kemény lecke az élettől és az emberektől ez számomra. De tudom, hogy az idő nekem dolgozik, hiszen az a tapasztalatom, hogy idővel mindenki rájön, hogy de bizony jó volt, amit akkor és ott mondtam neki, csak éppen nem volt hozzászokva ahhoz a fajta egyenességhez, mikor csak úgy odavasszák eléd az igazságot a maga nyers puszta valójában, és te meg kezdjél vele, amit akarsz…

Éppen ennek az elkerülésére a legfontosabb, hogy megtanuljuk kontrollálni a dühünket, hiszen a düh az, ami elvakít mikor elénk teszik az igazságot, mi meg nem akarjuk látni, mert azt gondoljuk, hogy örökké fent maradhatunk a hullámon és soha nem kell szembesülnünk a ténnyel, hogy az óceán hullámzik, változik…

A változás pedig jön így is, meg úgy is. A bölcset az különbözteti meg az ostobától, hogy a bölcs tudja ezt és ő maga megy a változás elé, míg az ostobát utolérik a hullámok…

De a nap, mikor rájövünk, hogy bizony így van, mindannyiunk életében eljön. Kinek hamarább, kinek lassabban. de sokunk életében ez a következő lépcső, amire fel kell állnunk, aminek a megmászásával meg kell birkóznunk, ha nem akarjuk, hogy életünk végén csak úgy érezzük, egy helyben toporogtunk…

Mikor megjelenik ez a bejegyzés a blogon, akkor száll fel a repülőgép, ami elrepít Nepálba. Ezzel a bejegyzéssel búcsúzom, ha esetleg nem lenne net lehetőség, vagy kedv odaát a zarándok út közben. Hiszen ez is csak egy hullám, ami most épp arra felé mozdít.