Menü

Welkám de Dzsángöl



ez is dzsungel, jungle
Mostanában mikor emberekkel beszélgetek a Krisna-tudatról, egyre gyakrabban fordul elő, hogy azzal jönnek, hogy „Te hagyod, hogy mások mondják meg, hogy mit csinálj?”  Erre azt szoktam mondani, hogy persze, egy bizonyos szinten hagyom. De általában mivel van szabad akaratom, ugyan úgy mint ahogyan mindenki másnak is van, felül tudom bírálni az utasításokat, ami azt jelenti, hogy tulajdon képen azt csinálok amit akarok, a szerepem csupán annyi, hogy elfogadom, avagy nem fogadom el a jó tanácsot.
Erre azt szokták mondani, hogy nekem igazából nincs szükségem arra, hogy megmondják mit csináljak, mert tapasztalás útján tanulok. Erre nem szoktam azt mondani, hogy tapasztalás útján csak az ostobák tanulnak, az intelligencia ismérve, az a hallás, mert ezen könnyen kibuknának, mert nem akarják megérten, hogy mi rejlik ezen mondat mögött.
Mert igazából mindenki hallás útján tanul. Az is aki azt állítja, hogy ő maga járja az utat, ő is hallotta valakitől azt amit éppen csinál. Emberek azt mondják, hogy én a saját gurum vagyok, de ilyen nincs. Hiszen a rendelkezésére álló információkat mindenki úgy hallotta valahonnét. A különbség csupán annyi, hogy eldönthetem kinek a véleményére hallgatok. Egy innen onnan összeszedett, meg ollózott és épp kedvemre való filozófia követője leszek-e, amit én találtam ki, raktam össze, vagy xy-szintén zenész, vagy egy hiteles lelki tanítómesteré, aki egy olyan láncolat tagja, ami a teremtés kezdetén szállt alá a tudással, méghozzá egyenesen Istentől.

Én igyexem hallás alapján tanulni, de bevallom magam is inkább a saját káromon okulok. Persze ha hallgattam volna erre, vagy arra a jó tanácsra, akkor ezen könnyedén túl lehetnék, de túl büszke voltam ahhoz, hogy elfogadjam nálamnál jóval fejlettebb személyek meglátását, így nem maradt más, mint a tapasztalás…
És itt most nem a vakon repülésről, akarom mondani a vakon követésről beszélek, mert azt még Srila Prabhupáda sem javasolja, hanem arról, mikor képes vagyok meghallgatni valakinek az egész utasítás mögött rejlő elvek alkalmazásának felépítésére vonatkozó információit, azt, hogy miért mondja nekem azt amit mond.
Szóval a szentírások alapján élni és követni a vaisnavák lábnyomát és a lelki tanítómestert, az olyan, mintha térképpel, meg idegenvezetővel, egy jó társasággal igyekeznék kikeveredni a dzsungelből. A lelki tanítómester ha jól választottunk, akkor egy önmegvalósított lélek, tehát tudja merre kell menni, hiszen ő már inkább azért van itt, mert vissza jött értünk, sőt azt is tudja, hogy hogyan kell nézni a térképet, mert bizony mi néha mivel be fed bennünket az illúzió, fejjel lefelé tartjuk. Sőt van neki egy fáklyája is, amivel bizony világít, mert ebben a dzsungelben nem egyszer korom sötét van, meg ilyenek…
jungle night, esti dzsungi

Ugyan ez mikor az ember az érzései alapján próbál meg egyedül a saját tapasztalataira hagyatkozva átkelni a dzsungelen, elég sok vesződséggel és nehézséggel jár, mivel lépten nyomon eltéved, orra-bukik, ráadásul mikor megsérül, mert rengeteg veszély leselkedik ott ám rá, akkor egyedül kell abból kigyógyulnia, ha ki tud egyáltalán. Ezek a magányos hősök túl büszkék ahhoz, hogy meghódoljanak egy hiteles lelki tanító mesternek, ezért kudarcra vannak ítélve,. Bár meg vannak róla győződve, hogy az út amin járnak jó. Ezek a magányos hősök, mivel tudásuk saját tapasztalataikon alapszik azt gondolják, hogy mikor misztikus képességekre tesznek szert, akkor fejlődtek. Megtanulnak repülni, teremteni, másoknak a gondolatait irányítani stb… és azt gondolják, hogy ez fejlődés. Pedig ezeknek a misztikus sidhiknek semmi köze a lélekhez, vagy a lelki fejlettséghez.
Ezekből a magányos tévelygőkből, akik össze ollózzák maguknak az egyéb vallásokból, filozófiai irányzatokból a nekik tetsző dolgokat, gyakran válnak olyan emberek, akik magukat spirituális vezetőknek, guruknak, vagy másféle prófétáknak adják ki magukat. Az ostoba emberek pedig, akik szintén félre vezetve akarnak lenni, hogy efféle bűvész-trükköket tudjanak csinálni a szolgálatukba állnak és a tanítványaik lesznek…
De ez nem más, mint az értékes emberi élet elvesztegetése, hiszen ezek a dolgok ugyan már nem a durva fizikai síkon, hanem a finom fizikai világban, az elme, az intelligencia és a hamis egó szintjén működnek, még mindig csak anyagiak, vagyis illúziók, vagyis maya. Mert semmi közük Istenhez, hanem csak a ragaszkodásainkat erősiti az anyaghoz, a testhez és ahhoz a történethez, amibe most bele csöppentünk, de aminek legkésőbb a halál pillanatában mindenképpen vége lesz.
Ezek a magányos hősök, elvesznek a dzsungelben, mert egy-egy tisztáson, vagy tisztásnak tűnő helyen találnak valamit, amiről azt hiszik, hogy elég értékes ahhoz, hogy rápazarolják a drága emberi létezés ajándékát és így nem foglalkoznak azzal, ami valóban fontos, a lélekkel.
Krisna tudatban ugyan úgy átkelünk azokon a tisztásokon, ahová nagy nehézségek árán eljutnak ezek a magányos hősök és ugyan úgy megkapjuk ezeket a misztikus sidhiket, de mivel tudjuk, hogy mik ezek, nem tulajdonítunk nekik túl nagy jelentőséget és főleg nem ragadunk le egyiknél sem, hiszen a mi célunk Krisna, az anyagi létezés dzsungelén túl, Goloka Vrindavanaban vár ránk. Mivel Ő a legmagasabb rendű cél akit csak elérni lehetséges, így követjük a szentírásokat, és a lelki-tanítómester utasításait, hogy eljussunk Ő hozzá. Mert tudjuk, hogyha nem jutunk el oda most, ennek az életünknek a végén, akkor ki tudja, hogy következő születésünk során leszünk-e oly szerencsések, hogy ebben a végtelen anyagi dzsungelben ismét találkozzunk egy hiteles lelki tanítómesterrel és az ő törekvő tanítványaival…
A szabályok pedig ami szerint élünk olyan eszközök, amik megkönnyítik az utat a számunkra. Eleinte nehézség őket gyakorolni, de ahogyan az ember egyre tovább gyakorol, úgy szépen lassan megérti, megvalósítja őket és onnét folytathatja a fejlődést. De a négy szabály amit követünk, az csak az út legeslegeleje. Mikor pedig megvan, akkor indultunk el valójában…
Eleinte míg az ember egóból Krisnás, addig ez egy nehézség, illetve nehézségnek tűnik, de aztán ahogyan sikerül egy mélyebb kapcsolatot kialakítani a Szent-névvel, Krisnával, akkor már tudjuk, hogy jó úton járunk és mehetünk tovább a következő tisztás felé, ahol egy újabb kihívás vár ránk. Ha van térképünk, meg útikalauzunk, akkor tudjuk, hogy merre van és micsoda, ha nem, akkor csak szerencsére vagyunk utalva, hogy valóban eljutunk-e egyáltalán a következő állomásra, nem is csak az út végéhez.

Krisna-tudat is egy út a sok közül. De annál magasabb rendű célt, mint amit ez kínál én még nem találtam. Viszont mivel ez vezet a legmagasabb-rendű célhoz, ezért ezt kell a legkomolyabban venni, gyakorolni. A többi sem rossz, csak bár egy ideig egy irányba kanyarognak, végül máshová vezetnek, így számomra nem követendőek.
Természetesen ahhoz, hogy tudjunk haladni a saját utunkon, meg kell érteni, sőt tudni kell tanulni azoktól is, akik bár nem ezen az úton járnak, a sors mégis úgy rendezte, hogy egy darabig mégis együtt menjünk. Ilyenkor van lehetőségünk nekik megmutatni a térképeinket, a társaság tagjait akikkel vándorlunk, mesélni nekik a mi végcélunkról, lehetőséget nyújtva nekik, hogy velünk tartsanak. De pusztán azért, mert be bizonyítottuk nekik filozófiailag, hogy mi jobb úton járunk nem fognak velünk tartani. Ehhez valami egészen másra van szükség… :)
dzsungel, jungle
Gouranga