Menü

Zalaegerszeg


Üdv neked a Pádayátráról!

Nem sok telt bele és már új erővel dübörög is az Úr Caitanya missziója. Keszthely és Héviz után, meg hogy a köztük lévő falvakat ne is említsem, már Zalaegerszegen is vagyunk pikk-pakk. :)

  Különleges helyzetbe rakott az Úr mert úgy kerekedett, hogy az elmúlt napokban csak én tudtam harmóniumon játszani, így vezethettem a harinámot. Ami eleinte nagyon jó volt, de két nap után megértettem, hogy miért is hívják ezt Sankirtan YAGJÁnak. Mert a hangom elkopott a szokatlan igénybevételtől olyannyira, hogy ma már nagyon hálás voltam Áryadeva pr.- nak, hogy tudott jönni és énekelt ő is… 

  Egy kicsit csatlakoztak amúgy ma még hozzánk Caitanyachandra pr. és lelkes kis csapata, akik szórólapozták a holnap rendezendő fesztivált amibe mi is besegítünk nekik…

 Kísért a múlt

  Aztán a szállás újabb meglepetést tartogatott. Már az épület felé pedzegettem, hogy már jártam itt, de mikor beléptem, akkor rám szakadt a múlt…

  Épp ismét álltalános iskolás lettem pár pillanatra és egy kézilabda tornán vettem részt az osztállyal. A döntőbe jutásért játszottunk a házigazdákkal és mindenki nekik drukkolt. Nekünk zsinórban ez volt a második meccsünk és mindenki elég fáradt volt már, mert az előző is amolyan hajtós futam volt. Nem volt nagy dolog, csak döntetlent kell játszani és már tovább is jutottunk (gólarányok alapján.)

  Én nyeszlett kis gyávácska gyermek voltam de ügyeske, így habár a kezdőcsapatba nem is, de a cserepadra mindig befértem. Mesterem pedig, akkori edzőm "Shaban" be is állított a megszokott kis posztomra, balszélsőnek, hogy pihentesse a harcképes állományt.

   Alighogy beálltam, azonnal hogy-hogy nem ráraboltam egy passzra, majd szöktettem magam és dobtam egy gólt. Ez még nem is lett volna nagy dolog, hiszen "Vak tyúk is talál szemet", de az elkövetkező pár percben valami láthatatlan erő hatására mindezt még kétszer megismételhettem. Magam sem értettem, de mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna  mindez, hogy én efféléket is tudok, úgy éreztem. No de erre már az ellenfél kezdett észbe kapni, hogy itt valami új szél érkezett és a következő támadásunknál, mikor kapura törtem, kaptam egy combost, amitől lesántultam és ismét a kispadon találtam magam, nehogy hátráltassam a hirtelen szerzett előnyünket…

  Aztán persze ismét élesedett a helyzet, meg fáradtak a csapattársak és mehettem. Az előző "no fair" bánásmódon megdühödve vetettem ismét magam a forgatagba. A combozós embert kilöktem a bordásfalnak, hogy egy enyhe agyrázkódással kellett lecserélni, majd mindez után valami számomra hihetetlen küzdelem kezdődött, amibe fáradhatatlanul ugrottam fejest. Labdát szereztünk, cseleztünk, szöktünk, szöktettünk, egészen míg el nem érkezett az a bizonyos pillanat…

  Szóval utolsó másodpercek. Egy góllal megy az ellenfél és ők támadnak. Nincs mese, kirontok és labdát szerzek. Neki állok a vágtának, de ketten összezárnak előttem, így hirtelen irányt váltok. Egy társam szökik előttem, de már én is irányba állok és rohanunk a kapu felé. Az elektromos eredmény jelző mutatja, hogy csak néhány másodperc áll a rendelkezésünkre. Tudom, hogy bevarrom a kapuba a labdát és így vágtatok. Mindenki kiabál, hogy passzoljak, a nézők pedig hangosan számolnak vissza körbe a lelátóról. Ketten hasítunk a cél felé. Társam aki amúgy az Iskola legjobb játékosa, pár lépéssel előttem a labdát várván kérőn nyújtja felém kezét, mögöttünk pedig a "nem hagyhatjuk, hogy ilyen közel minden elvesszen" tudattal csörtet utánunk az ellenség…

Dilemma 

  Pár öröknek tűnő pillanat, míg meghozom a döntést, amivel nem saját dicsőségemet szolgálom, hanem csak elégedetté teszem játékostársaimat és edzőmet, akkori Gurumat, Shabant…

  Szóval ez a pillanat zuhant rám, ahogy beléptem a csarnokba. Persze most sokkal nyugodtabb volt minden. Első pillantásom a számlálóra, második pedig a bizonyos kapura esett…

  Imre pr. éppen a bhakták tányérjait rendezgette a vacsorához a lemenő nap oldalablakokon beszűrődő fényében. Orromat megcsapja a gumipadló szaga, ami talán attól a naptól kezdve nem ébresztett versenydrukkot bennem (Mert nagyon izgulós kisfiú voltam.) és egy pillanatra összeszorult a szívem…

  Össze szorult a szívem, mert lepasszoltam a labdát. Lepasszoltam és kapufa lett, az idő meg lejárt a meccset meg lefujták…  Mi meg brónzéremben a nyakunkban kullogtunk haza… :)

  Persze dícséretet és elismerést azt kaptam bőven így is, hogy milyen jól játszottam, de hát kit érdekel, ha elsők is lehettünk volna…

Konklúzió 

  Igazából most értettem meg azt, hogy mit tanultam meg akkor ott, azon a meccsen azzal a passzal…

  Azóta sosem követek vakon, mindig csak mérlegelem a lehetőségeket és a véleményeket, majd az alapján döntök hasonló szituációkban. Igaz, hogy rengeteg szenvedésen kellett keresztül mennem ezért a fajta mentalításért és nagyon sok csalódás ért, mire megtanultam ezt a döntéshozatali módot használni, de végülis azt hiszem mégiscsak sikeresnek könyvelhetem el ezt a mentalítást. Hiszen a jelen számít…

  A jelen pedig az, hogy itt lehetek Bhakták között, szolgálhatom őket, mehetek velük faluról- falura, házról-házra, és hirdethetem az Úr szent neveit, vagyis életem arról szól, amit az Úr Caitanya 500 évvel ezelőtt megjelölt Yuga-Dharmaként, vagyis a Hare Krisna mahamantrát énekelhetem egész álló nap.

  Azt hiszem innét most ennyi bőven elég lesz… :) 

Gyere te is és énekeld velünk:

Hare Krisna Hare Krisna

 Krisna Krisna Hare Hare

 Hare Ráma Hare Ráma

 Ráma Ráma Hare Hare

Hiszen vannak dolgok, amik sosem változnak…

Rádhe-Rádhe!